Reggeltől estig szakadatlanul vizsgáltam, és éjjel is gyakran felköltöttek. A nem hozzám tartozó betegektől sem kértem vagy vártam el ellenszolgáltatást, nagy részük úgy is megtalálta az ő elgondolása szerint ennek módját.
Sohasem úgy fogtam hozzá egy beteg vizsgálatához, hogy nekem ebből hasznom fog származni, hanem hogy nekem kötelességem megtenni a beteggel szemben, amit megtehetek. E bonyolult kérdéskör – amit „hálapénznek”, illetve az orvos „kötelességének” neveznek – miként is állt a múltban és hogyan ma, most a pályám és életem végén is sokat foglalkoztat.
Fél évszázados hivatásgyakorlás után bárkivel emelt fővel tudok szembenézni, mert nincs, akit azért nem vizsgáltam meg és kezeltem, mert nem volt pénze. Sok szomszédos körtől vagy távolabbi településekről származó szegény cigány embert vizsgáltam meg vagy húztam ki a rossz fogát ingyen vagy majdnem ingyen, végeztem számomra nem kötelező laboratóriumi vizsgálatot, de azt a „majdnemet” sem én szabtam meg.
– Köszönöm szépen, „szép doktor úr” – mondta a lókupeckedés miatt elítélt és nemrég kiszabadult János cigány, aki maksai lévén a dálnoki körzethez tartozott.
– Gyere minden héten, János, mert ezt még senki nem mondta nekem – feleltem.
Sokan jártak hozzám más falvakból is. Soha nem kértem senkitől semmit a vizsgálatért, ettől függetlenül a betegek megtalálták a módját, hogy pluszmunkámat is honorálják. Álláspontom mindig az volt, az orvos tegyen meg minden tőle telhetőt a hozzá forduló betegekért. Hogy ennek meg tudjon felelni, nagyon sokat kell tanulnia, és sok mindenről kell lemondania. Ha ezért az elégedett beteg kifejezi háláját egy csokor virággal, tíz tojással, egy csirkével, egy házikenyérrel, egy liter szilvapálinkával vagy egy borítékkal – benne egy kis értékű papírpénzzel –, azt elfogadhatja, mert ezt a beteg önként, jó szívvel adja. Ha visszautasítja, talán meg is sérti a magát adósnak érző embert, mert ez „a beteg hálája”. A kikényszerített hálapénz viszont nem méltó az orvos, az ember önérzetéhez, még akkor sem, ha a hozzá forduló beteg nem is az ő betege, csak azért kereste fel, mert hallott róla a gyógyulás útjait firtatva. Évtizedek múltán döbbenten tapasztaltam, hogy nyugati országokban minden mozdulatért fizetni kell. Engem még ma is felhívnak régi betegeim vagy azok hozzátartozói tanácsért, és sokszor fél órát is hallgatom a panaszokat. Volt egy brassói nő, akit gyermekkorában láttam utoljára, ő sem tartozott az én körzetemhez. Évtizedeken keresztül felhívott, és kikérte a véleményemet, s állítólag mindig meggyógyult. A „hálapénz” az „Isten éltesse sokáig, doktor úr!”, aminek talán jobban örülök, mintha egy borítékot kaptam volna. És a nagypataki román betegemtől is ugyanolyan szívesen fogadtam el a liter tejet, mintha szilvapálinka lett volna. (Erről jut eszembe: Korcsák doktor mesélte, hogy valami munkát végeztetett, és odaadott a munkásoknak egy üveg – újságpapírba csomagolt – „szilvapálinkát”, amit néhány órával azelőtt „hálapénzként” kapott. Amikor a munka végeztével jöttek az emberek a fizetésért, megkérdezte: „Na, jó volt a pálinka?” „Jó volt a tej, doktor úr” – mondták az emberek.)
Saját élményem az 1967. augusztus 18-án 95 éves korában elhunyt Ferencz Károly bácsival történt eset. Azt hiszem, a falu legöregebb embere volt, aki mészárosként jött annak idején vőnek egy jómódú rétyi családhoz. A gyermekei Uzonban és Szentgyörgyön laktak, ő a második feleségével a régi, zsindellyel fedett tornácos házban éldegélt látszólag igen nagy szegénységben. Többször hívtak házi konzultációra, és mindig akartak fizetni is, de én mindig elhárítottam: „Hagyja, Károly bácsi, nekem több pénzem van, mint magának” – mondtam én, akinek egy kis Fiat 850-es autóra is csak úgy futotta, hogy a vételár felét kölcsön kértem Tatár sógoromtól. Aztán nem sokkal a halála után derült ki, hogy a gyermekei összevesztek a tucatnyi Fiat árát kitevő örökség felett.
Az én véleményemtől függetlenül érdemes körüljárnunk egy kicsit a hálapénz kérdését. Valószínű, kevés az olyan foglalkozás, amelynél annyira nehezen lehet meghatározni az elvégzett munka értékét, mint az orvosi ellátás. Az idővel nem lehet mérni, bár azzal próbálják, előírva a kötelező óraszámot, amit az orvosnak a rendelőben, terepen vagy a kórházi osztályon el kell töltenie. A konzultációk száma is csak viszonylagos, hiszen egy a kör központjától nyolc kilométerre lévő szacsvai beteghez két órát mentem a lovas kocsimon és ugyanannyit vissza, tehát közel öt órám ment rá, de a konzultációs naplóban ez is csak egy beteget jelentett. S ha azt is figyelembe vesszük, hogy ilyen házi hívásra több alkalommal – ha nem volt különlegesen sürgős – inkább munkaidőm végén mentem, mert a rendelőben lévő betegeket nem hagyhattam ott, akkor már jópár órával túl is léptem a kötelező óraszámot. És ha éjjel költöttek fel, azért szintén nem fizetett a „hivatal” semmit. Csak a páciens „hálapénze” volt a honorárium, amelynek én akár a négyszeresét is kifizettem volna, csak ne ébresszen fel, mert rendszerint nem tudtam visszaaludni. De hol lehet megfizetni a hét-nyolc órát talpon állva szívműtétet végző sebész munkáját? És a pimaszul alacsony fizetés rá is kényszeríti, hogy elfogadja, még a hivatalból kötelező munka után is. És hol lehet felmérni annak a tudásnak az értékét, amelyet az orvos állandó tanulással, továbbképzéssel megszerez?
Hogy van az, hogy egy színész – aki bizonyos színház alkalmazottja –, ha felajánlanak neki egy filmszerepet, azért külön „gázsit” kap. A pincérnél, borbélynál természetes a borravaló vagy trinkgeld. Párizsban láttam, hogy eleve belekalkulálnak a számlába tíz százalékot a pincérnek. A tiszteletes úr keresztelőkor, ahány koma, annyi borítékot kap. Az orvost, aki szabad idejét feláldozva képezi magát, hogy többet nyújthasson a hozzá fordulónak, ha munkaidején kívül gyógyít, és azért „hálapénzt” fogad el, azt már megbélyegzik.
Ugyanakkor Nyugaton akár a legkisebb műhibát is ügyvédek tucatja lesi, hogy pert indítson a „vétkes” ellen. Na persze, mindenki elvárja, hogy az orvos segítsen a betegen, hiszen azért orvos! Más foglalkozású ember visszautasíthat nem megfelelő időben érkezett felkérést. Jópár évtizeddel ezelőtt az éppen nagyjavításon átesett kis Fiatomnál a szerelő elfelejtette egymásba dugni a kábel két műanyag védőcsövét, így a drót hamar megrozsdásodott, és éppen Szentgyörgy főterén egy vasárnap délben elszakadt. Nagyon jó helyen – gondoltam –, mert itt a szerelő, és hamar kicseréli. Ebédelt a család, amikor bemerészkedtem oda, ahol egy hónappal azelőtt tetemes „hálapénzt” fizettem a más helyen főállásban lévő autószerelőnek. Előadtam, hogy az ő hibájából az utcán maradtam. Nem hatódott meg. Ezt mondta: „Ma vasárnap van, tessék a kocsit a parkolóba taszítani, holnap megcsináljuk.” Az ő hibájából jártam így, de semmit nem tehettem. Úgy jártam el, ahogy mondta, aztán taxit fogadtam, és hazavitettem magam Rétyre.
Ha ezt tettem volna én orvosként egy hozzám forduló bokaficamos, orrvérzéses vagy éppen infarktusos beteggel, összedőlt volna a világ! És joggal, teszem hozzá magam is, de azért mégis sok kérdőjel marad bennem. Hát akkor, hogy is van ez? Jár hálapénz vagy nem? Nem tudom, de valószínű, nálam okosabbak sem fogják megválaszolni, sem megoldani ezt a kérdést. Ha az állam tisztességesen meg tudná fizetni az elvégzett orvosi munka minden mozzanatát, akkor mind az orvosnak, mind a betegnek meg lehetne tiltani a hálapénzt.
Meg aztán hol lehet megszabni az emberi kapzsiság felső határát? A miniszterek, államfők, magas rangú katonatisztek, köztisztviselők, vámosok, tanácsadók elég magas fizetést kapnak – sokkal többet, mint az orvosok –, és mégis napirenden a korrupciós ügyekkel „lenyúlási”, sikkasztási, megvesztegetési pénzek okozta botrányok. Ezek még a hálapénznél is csúfabb dolgok. Szerintem, amíg egy alapellátásban dolgozó orvos fizetése jóval kisebb, mint a körzetében lévő rendőr- vagy csendőrparancsnoké, addig békét kellene hagyni ennek a rossz, de kényszerből kialakult helyzetnek, mert minden országban ez tartja fenn az egészségügyi rendszer működését. Mert ilyen a betegekre hárított teher viselése és az orvosokba nevelt kötelességtudat és lelkiismeretesség. E kettő találkozása biztosította aztán az egészségügynek a legtöbb helyen a viszonylagos magas szintet. Az államnak folyamatos álreformok helyett pénzt kellene biztosítania elsősorban a modern eszközök beszerzésére, amelynek hasznát aztán nem a külföldi befektetők vágnák zsebre. A reformok lényege nem az, hogy luxushotelszobákhoz hasonló kórtermekben feküdjön a beteg, hanem kitalálni, mi módon, miből lehetne fedezni az ipari munkások, földművesek, állami alkalmazottak, fegyveres erők, gyermekek, tanulók, munkakerülők, fekete munkások, munkanélküliek társadalombiztosítását. Ezt kellene valamilyen forrásból – akár adókból is – biztosítani, és megfelelő formát találni arra, hogy fizetni képes és köteles egyénektől következetesen behajtsák a társadalombiztosítási járadékot. Na persze, én ezeken csak elfilozofálgatni tudok, a megoldást majd mások fogják megtalálni. Nagyon Tamás vagyok abban, hogy mifelénk egyhamar ez sikerülni is fog.
(A szerző megjelenés előtt álló, Fény és árny. Egy körorvos élményeiből című kötetéből)
