Önmagát keresi az ember a másban és a másikban. Főleg, mióta elveszítette helyét a Nagy Egészben, a természetiben és a társadalmiban. Megrendült hite és bizalma nemcsak a világban, de önmagában is.
Emiatt is fokozottabban merül fel újból és újból az egész, a teljesség iránti igény. Ennek valamiféle megvalósulását szemlélhetjük különben az élő szervezetek esetében, növényben-bogárban, illetve az emberi szervezet működésében, avagy valamely, a teljesség jegyében, ember által létrehozott objektumban, gépben, műalkotásban egyaránt.
Az egész jegyében működő élő szervezetet próbálja megismerni és értelmezni a megfigyelő, a biológus, az orvos, aki maga is szubjektum, s ezért abszolút tárgyszerű ismeret és értelmezés nem is szerezhető, illetve nem is alkotható ama „tárgyról”, csak alanyi függőségű ismeretek halmaza, netán rendszere, illetve részértelmezések. A legtökéletesebb készülékek sem szavatolják a megfigyelőnek, hogy a valóságról teljesen objektív képet kapjon általuk. Lehetetlen közelíteni mind a rajtunk kívüli, mind a bennünk lévő belső világhoz anélkül, hogy az emberi mozzanatot és jelenlétet kizárjuk. Bármely valóságkép bizonyos mértékben szubjektív tehát.
Aztán arra is gondolhatunk, hogy a megismerő és értelmező alany, legyen az akár orvos, akár írástudó, abban találkozhat, hogy mindkettő valamifajta teljesség jegyében – bűvöletében? – éli meg szakmája/hivatása művelését. A testi és lelki aspektusra – és egységre! –, a biologikumra és pszichologikumra mint rendszerre kiterjedő emberismeret és a komplex irodalomismeret egyazon egész különböző, de egybetartozó részei lennének.
Esetenként az egyén lelki-szellemi teljessége is veszélybe kerülhet, ha fizikailag-testileg sérült, amint például egy frusztrált személyiség sem képes helyes válaszokat adni a külső valóság kihívásaira, mindig konfliktusban van úgymond a világgal. Egészséges egyének társas együttélése teszi az egészséges közösséget, és viszont: egy egészséges társadalom alapfeltétele, hogy a sejt, az egyén és a család egészséges legyen.
Az irodalom is, példának okáért, magasan szervezett nyelvi rendszernek fogható fel, s maguk az egyes művek e „társadalom” polgárai lennének. Mindenik külön „személyiség”, azaz külön megismerendő világnak tekinthető, s mindennek az egész-ségét és egészségét szolgálhatja a helyes irodalomismeret és irodalomhasználat. Ki ne tudná ezt jobban, mint éppen az, aki az élő, eleven ember testi és lelki valójának „üzenetét” igyekszik megfejteni és értelmezni mindennapi praxisában, éppen ama megfigyelt „tárgy” egészsége, illetve egészsége megtartása vagy visszaszerzése és helyreállítása szent céljától vezérelve! Kivételes esetekben akár egyetlen személy is folytathatja mindkét hivatást, sőt, segítheti az írót az orvos, és fordítva, az orvost az író. Bizonyára Németh László a legmeggyőzőbb példa erre.
Kultúránk teremtésében és őrzésében, amelynek része a testi-lelki és szellemi dimenzió egyaránt, ilyen vonatkozásban talán egymásra találhat a társadalom két ősi funkcióját betöltő orvos és írástudó. Ezért egy egészséges, jól működő kultúrában – és nyilván: társadalomban! – nagy hangsúlyt kell kapnia az egészségkultúrának – egyéni és társadalmi vonatkozásban egyaránt.
