Frissen diplomázott kozmetológusként vajon képes leszek-e ekkora hírességet a kedve szerint kifestenem? – ez a gondolat futott át az agyamon, amikor megtudtam, hogy kihez van szerencsém, és (remegő térdekkel) hozzákezdtem a munkához.
Akkoriban a császárnő – aki eredetileg egy bankár leánya volt – már valamilyen okból nem lehetett az iráni trónon, némi szerénytelenséggel mondhatnám: ő is politikai menekültnek számított. Megnyugtató érzés volt látnom, hogy nagyon kedves, modern, szerény asszonyhoz van szerencsém. Úgy került az iráni udvarba, hogy a császár elvált Soraya hercegnőtől, mert nem tudott neki gyermekeket szülni (e szomorú történetet már részletesen említettem), és elvette feleségül Faradybát, aki a párizsi, majd egy amerikai egyetemen tanult. Négy gyermeket szült a császárnak, és amikor kiűzték őket Iránból, Párizsba menekültek. Vagyonukat is sikerült kimenekíteniük. Párizs és Washington közt ingáztak. De térjek a lényegre! Farah Dyba Pahlavy – mert teljes nevén így hívták – elégedett volt a munkámmal, érdemeim felett fizetett, de én bizony fellélegeztem, amikor búcsút vehettem tőle. Pár nappal ezután találkoztam Silvia Dery párizsi gyógyszerész barátnőmmel és eldicsekedtem, hogy kivel volt „találkám”, sőt – mivel a hír megjelent az újságban is –, mutatom Silviának a császárnő általam kimaszkírozott képét.
Párizsban a Champs-Élysées-n, rangos helyen működött az a gyógyszertár, mely a legjobb minőségű gyógyszereket forgalmazta. Silvia Derynek sokat segítettem, a windsori hercegnőnek felírt gyógyszereket például mindig nála vásároltam. Tudta, hogy meg fogja kapni a pénzét, és hálából, ha tehette, mindig a legelőkelőbb helyekre ajánlott be engem.
– Gratulálok, Elvira! De én ismerem Faradyba volt pénzügyminiszterét is – mondta barátnőm. – Amerikában lakik, és értesüléseim szerint épp szüksége lenne egy betegápolóra. Nem mennél át hozzá?
Könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja! – tartja a közmondás. Nos, így történt, hogy Ter Ohanianhoz szegődtem, aki hat hónapra hívott meg Los Angelesbe.

Ter Ohanian
Bakuban született, örmény volt, és amikor a császári családdal mennie kellett Iránból, Amerikában, Los Angelesben a Winshill Boulevardon telepedett meg, a 35. szám alatt. Egy harminchat emeletes toronyház legfelső szintjén lakott hatszáz (!) négyzetméteres lakrészben. Szédületes élmény volt innen lenézni. Lent a mélyben többek közt arra a temetőre lehetett rálátni, ahol Marilyn Monroe nyugszik, de – úgy tudom – időközben Elisabeth Taylort is oda temették. A hatalmas felhőkacoló tetejére szállt le a helikopter, azzal vittek be hozzá a reptérről.
Ter Ohanian azért szeretett az utolsó emeleten lakni, hogy oda csak az tudjon bejutni, akit ő akar. Volt egy lift, amely csak neki működött, más nem használhatta. Bárhová ment, testőr kísérte, élesre töltött fegyverrel felszerelve. Volt egy hatalmas Rolls-Royce autója, golyóálló üveggel és páncéllal bebiztosítva. Hat hónapon át őt gondoztam mint súlyos beteget, és miután helyreállt az egészsége, nagyon bőkezűen fizetett. Kezdetben kórház­ban voltunk, és testőrség állt mellette.
A Cedar Sinai Medical Center az egyik leghíresebb kórház Los Angelesben. Nem is annyira a luxusszínvonal, hanem az orvosok szakértelme tette világhírűvé is, és ami nagyon meglepett: az orvosok nagy része orosz származású volt. „Ruszki” nyelvtudásommal ott is nagyot arattam. A luxusosztályú gyógyintézetben a betegek számára lakrészek vannak kialakítva, de a látogatók fogadására is van külön helyiség, a nővérek is személyre szóló lakásban laknak bent az intézetben. Én is bentlakó voltam egy ideig, és rengeteg tapasztalatot sikerült gyűjtenem laboratóriumi új módszerektől a modern dietológiáig.
Ter Ohaniannak két lánytestvére volt, egyikük Angliában élt, a másik Ausztráliába menekült. Nevüket is megváltoztatták, csak így mertek járni-kelni a nagyvilágban. Hogy mi lehet ennek az oka? Fogalmam sincs! De Irán expénzügyminisztere nem bújt álnév alá, és bár milliárdos volt, udvariasan viselkedett mindenkivel, jószívű ember volt. Ami­kor Örményországot megrázta egy rendkívül erős földrengés, rengeteg pénzt küldött a szerencsétlenül jártak megsegítésére. A Fülöp-szigetekről származó két fogadott gyer­mekével ma is tartom a kapcsolatot. Idő­közben összeházasodtak, megtehették, mert nem voltak rokonok. Ennek a Los Angeles-i intermezzónak köszönhetem, hogy bemehettem a legendás Hollywood területére, mégpedig a Rolls-Royce páncéljának védelme alatt, és fogalmat alkothattam a filmgyártás világhírű fellegváráról. Marilyn Monroe sírját is meglátogattam. Csak érdekességképpen említem: Alexandru Teodorescu és Ter Ohanian jól ismerték egymást.

Javier Pérez de Cuéllar
Körülbelül huszonhat évvel ezelőtt is­mertem meg az ENSZ korabeli főtitkárát. Akkoriban szabad időmben egy kis klinikán is dolgoztam. Amikor barátnőm, M-me Puccini beajánlott a világszerte köztiszteletben álló, magas rangú beteghez, azt mondta neki, hogy olyan nővér vagyok, aki mintha átlátna az emberen, ráérez a betegségre. Valahogy így is történt! Pérez de Cuéllar párizsi kórházi lakosztályába léptem, és azonnal megértettem, hogy mi lehet a baj, mert jellegzetesen nehéz volt a levegő. Azon gondolkoztam, hogy miként is tudjam a főtitkár urat megszólítani és gyógykezelésre a „szárnyam” alá venni.
– Tisztelt főtitkár úr! Ha ön azt mondja egy országnak, hogy a puskát le kell tenni, ezt meg azt kell csinálni, akkor ön mit vár ezektől az emberektől? – kérdeztem, miután bemutatkoztunk.
− Hát azt, hogy tegyék le a puskát, mindenekelőtt – válaszolta kedélyesen.
− És ha én azt mondom, hogy meggyógyítom a főtitkár urat Isten segedelmével, de kérem, hogy mindenben tegye, amit én mondok, megcsinálja?
– Itt a kezem – mondta a világ egyik első embere, valóban kezét nyújtva, mosolyogva. – Feltétel nélkül engedelmeskedni fogok önnek, kedves nővér!
Így lettem, igaz, rövidebb időre, az ENSZ főtitkárának gondozója. És mivel a beteg is együttműködött velem, sikeresen végződött a kezelés. Évtize­dek teltek el, én Kuvait­ban dolgoztam, amikor Pérez de Cuéllar épp oda látogatott, de ha nem tévedek, már nagy­követi minősé­gében, régebbi főtitkári mandátuma lejárt. Tud­ta, hogy ott vagyok, és felkeresett. Rend­kívül megörvendtünk egymásnak, és rész­letesen beszámoltunk gondjainkról és sikereinkről. Ekkor hallottam a limai kórházban uralkodó nyomorúságról, és tüstént elhatároztam, hogy gyűjtést szervezek az intézmény megsegítésére. Az akció – egy jótékonysági koncert – sikerrel járt. Röviddel a számottevő pénz­összeg átutalása után levelet kaptam Limából. A levélben, melyben a feleség, Marcella is írt pár baráti sort, többek közt a következő olvasható:
Kedves Elvira! Ahogy megérkeztem Li­mába, azonnal felhívtam a kórházat, ahol mindenki nagyon meglepődött, hogy az ön jóindulatú segítségével a sürgősségi osztály, ahol gyermekek feküdtek megégve, és nem volt reanimációs osztályuk, a maga közbenjárására százezer dollárt kapott. Hálásan köszönjük, és nem felejtjük el az ön érdemeit. A számottevő adományt ugyanis Al-Hamad Hamad hercegtől csakis úgy kaphattuk meg, hogy ön volt ott is a főnővér. Nagy tisztelettel és elismeréssel: Javier Pérez de Cuéllar (fordítás: Gy. S.)
Alig pár nappal ezelőtt (2013. augusztus végén) csengett a telefon, és Javier Pérez de Cuéllar mutatkozott be kb. harmincezer kilométer távolságból. Közel fél órát beszélgettünk. Ekkor értesültem, hogy felesége, az én kedves Marcella barátnőm hosszas szenvedés után elhunyt. Az volt a kívánsága, hogy ápolóként én legyek mellette utolsó napjaiban, hívtak is engem, de régi párizsi telefonszámom nem válaszolt. Mire eszükbe jutott, hogy Marie Claire Nina Ricci barátnőmnél érdeklődjenek, és tőle meg is szerezték romániai elérhetőségeimet, már késő volt. Hogy elmentem volna-e átsegíteni Marcellát a Jóisten színe elé? Természetesen!
Azóta a történtek hatása alatt állok, mert Mar­cella halálára is ráéreztem. Rendezge­tem ira­taimat, két fiúunokám van Párizsban, irántuk tartozom földi felelősséggel, mielőtt én is a „legfelsőbb számvevőszék” színe elé kerülnék.

A dalai láma
Párizsban a Victor Hugo Avenue 108. szám alatt élt egy orvosnő, Patrique Godin. Élettársa román volt. Nem házasodtak össze. A férfi buddhista hitre tért, tehetős ember lévén épített egy házat valahol Franciaország közepén, és azt a buddhisták rendelkezésére bocsátotta. Én Gérard Godin úrnak az édesanyját kezeltem kilenc hónapon át. Így adódott alkalmam személyesen megismernem Tibet száműzetésben élő, Nobel-békedíjas szellemi vezérét.
A dalai láma Párizsban a Godin család Victor Hugo sétányon levő házában tartotta az előadás-sorozatot, ahol én is jelen lehettem. Ezúton ismerhettem meg a nagy filozófust és tanítómestert, akiről az a benyomásom alakult ki, hogy minden szava egy kincs. Ő nem vagyonért vagy pénzért harcolt. Azt hirdette, hogy szerinte nem a pénz okozza a boldogságot, hanem az az embertárs, akiben megértésre, szeretetre találsz. Tíz előadását hallgattam meg, és sok olyasmit tanultam, melyet később alkalmaztam is az életben. De nagy elégtétel volt számomra, hogy több tanítása már ismerősen hangzott. Így például az emberek iránti szeretetet betegápoló nővérként én már régóta gyakoroltam, mégpedig belső indíttatásból. (Nem is sejtettem, hogy „buddhista” is vagyok!)
Ha neked valamiből több van, mint amennyi szükséges, adj másnak is – hangsúlyozta a da­lai láma minden előadásában. Se­gítsd ember­társadat, ne utasíts el senkit. El kell osztanod a szívedet háromfelé, egy rész legyen a tied, a má­sodik az imádságé, a harmadik pedig a társaidé. Hát nem érdekes? Addig nekem vajmi kevés fogalmam volt a buddhizmusról, de épp így éltem és gondolkoztam. Van egy buddhista ima, meg is tanultam: O ma hom, benza guru bema sidi hom. Ennyit tudok tibeti nyelven. Az eszemmel elgondolom, a szívemből kifejtem, és a számmal elmondom. Ami az imát illeti, én valahányszor beültem a kocsimba, vagy bármikor, amikor valamit el akartam érni az életemben, mindig imádkoztam. És íme, a Jó­is­ten adott nekem pénzt, hírnevet is, de valami ok­ból mégsem adott nyugalmat, boldogságot. Kísér engem valami, nem tudom megnevezni, hogy mi lehet, de nekem már csak a sírban lehet nyugalmam, bár az sem kizárt, hogy ott sem.
Az előadás-sorozat végeztével a dalai láma mindenkit magához ölelt, engem is, így búcsúzott tőlünk. Valamivel később – épp Chicagóban voltam – alkalmam nyílt ismét meghallgatni az akkor már hetvenegy éves szellemi és politikai vezért. A Millennium Parkban 11 400 buddhista hívő előtt tartott előadást arról, hogy Tibet lakosságának kilencvenöt százaléka boldogtalan. Ezt az okozza, mondta, hogy 1951 óta (a kommunista Kína csapatai ekkor foglalták el Tibetet) zsarnokság alatt élnek. A dalai láma, akit világi nevén Tenzin Gyatsónak hívtak, azt fejtegette a tömeg előtt, hogy az egyetlen megoldás Tibet népének lelki nyomorára az lenne, ha megkaphatnák az önrendelkezés jogát.

(folytatjuk)