Kell ahhoz valamiféle rálátás, hogy helyesen ítélj meg dolgokat, jelenségeket, még inkább embert és társadalmat. Hogy például tudj olvasni gondolataikban is...
Éppen ez, amivel rendelkezik Molnár Vilmos egyik mesehőse, a gondolatolvasónak mondott koalamackó, mely egy kőrisfa (!) ágán ülve olvas bele úgymond a dombon lévők gondolataiba. Adva van ugyanis számára mint látvány egy birkanyáj.
Megtudhatni például így, hogy a nyájat nem egyszerűen a birkák összessége teszi ki, beleértendő, illetve hozzá tartozik ugyanis pásztor, kutya, szamár, sőt, farkas is. Mindahány külön-külön úgy tekint önmagára, mintha mások őérte lennének. A farkasnak például meggyőződése, hogy érte hizlalja magát a kövér legelőn a birka, mivel – úgymond – ő és a juh két test, egy lélek, s ezért előbbi szándéka nem lehet más, mint hogy legyenek egy test, egy lélek...
Ha jól belegondolunk, egy ilyen „társadalom” távolról sem utópikus, ilyet nem gondolkodók szoktak a jövőbe projektálni, sokkal inkább ilyennel találkozni lépten-nyomon, ahol emberi teremtmény társas környezetet hoz létre bárhol a földgolyón. Ahol, mondhatni, folyamatosan zajlik a hiúságok vására. No meg az sem mellőzendő tény, ami a szigetország polgárosodása idején fogalmazódott meg, hogy: homo hominis lupus, azaz ember embernek farkasa...
Ezt belátni persze kell távlat, hogy például legyen az embernek fogalma az eukaliptuszfáról is, ha közönséges kőrisfára akar mászni, mint ahogy ez játékos, abszurd ötletként testet is ölt az író mesefigurájában, s nyilván, kell a földi dolgokra való rálátás is, ami abban az igényben valósulhat meg, ami egy jelszó parafrázisaként úgy hangzik, hogy: fára mászni jó.
Különben a távlat és rálátás igénye, illetve az abszurd fuvallata érződik a szerző új rövidprózakötetének* szinte minden darabján, az első ciklusba sorolt, jelenünk mindennapjaiban gyökerező novellákban, s ugyanez mondható el a második ciklus nagytörténelmet (világháború, sztálinizmus a Székelyföldön) és személyes, családi emlékezetet idéző elbeszéléseiről és karcolatairól, valamint az utolsó ciklus irodalmi meséiről.
Ilyen írói szemléletmód és világértelmezés határozza meg Molnár Vilmos bizarr írói világát, amely bizonyára égi mása annak, amely a mai olvasó számára mondhatni mindennapi valóság. Amit írónk teremt, figyelmet érdemlő nyelvi illetékességgel teszi, és ugyanakkor nyelv útján teremtett karakteres világ. A mesemondó sziporkázó nyelvi fordulatokkal fogja meg hallgatóit, s logikai „ugrásokon” és merész képi síkváltásokon keresztül általában csak egy-egy csattanós befejezés után engedi el.
Friss, könnyed észjárás gyújtotta sziporkákon és játékos nyelvi fordulatokon keresztül halad előre a narráció, nem is minden esetben a történet, hanem maga a mesélés módja van hatással az olvasóra. Mondhatni ezek révén talált fogásokat az író a valóságon, amely az embert kihívja nap mint nap. Rámutathat ezáltal az író annak a sérülékenységére, ami sérthetetlennek tartja magát, annak jelentéktelenségére, ami jelentőségteljesnek tűnik a felületes szemlélő számára. A komolynak s nagynak tetsző dolgoknak a nevetés vagy ironikus mosoly a legnagyobb ellensége. Tudja ezt Molnár Vilmos, s tesz róla, hogy minél kevesebb dolog maradjon leleplezetlenül.
Intellektuális próza, amit írónk művel, többnyire az 1960-as évek erdélyi magyar rövidprózájának a groteszk és abszurd irodalom jegyeit magán viselő vonulatához áll közel. Legszemélyesebb emlékeit is átszűri racionális és nyelvi eszközök igénybevételével, hogy a kellő távolságot előkészítse, a kívánt rálátást arra, amit mindközönségesen ábrázolandó valóságnak mondanak. Mert ha ki is vonul a valóság az irodalomból, igazából nincs irodalom élet nélkül...
* Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban. Csíkszereda, Bookart Kiadó, 2013
