Semmi spanyolviasz, Sepsiszent­györgyön is ismerős, Járda néven két kiadást is megért, ez a mostani, ez az idegen szavak összevonásából alkotott nevű – szervezői előzmény­ismeretének hiányában is – annak folyta­tása. Legalábbis, ami nyitórendezvényét illeti, hiszen a többi, az előadótermekbe zárt műsorok, legyenek bármily visszhangúak, múló élmények maradnak. A szöveg a köztéren azonban marad. Napokig, jobb esetben hetekig, de addig mindenki beléjük botlik, akarva is, akaratlan is.
És akkor az a két pár rendőrcsizma.
A szöveg-képek lassan, folyamatosan. Háromarcú pannókra, szépet hazudó tükrökre, turisztikai elirányítókra, vasalódeszkára, szőnyegként leterített bannerre. Leg­végül jár­dára. Rímbe szedett szöveg, versnek is hívják. Leg­aláb­bis az óvodában így tanítják. Ez az ötlet, ez a járdára festett ötvenméteres szöveg sorelválasztás nélkül, ez az egyik legszebb. Él, míg részvétlen cipőtalpak a festékszóró vékony rétegét szét nem hordják. Él, míg eső el nem mossa, él, míg téli fagy szét nem rágja. Lassan hal meg, egy-egy betű túléli a mellet­te levőt, végül már csak értelmetlen szófoszlányok maradnak, makacs fehér maszatok a porlepte szürke aszfaltban.
Csak hát, ugye, a ténykedés. Valakik ott valamit, ami akár rendszerellenes is lehet, még ha fényes nappal is. Bejelentetlen tüntetés, még a végén ordibálás lesz belőle, zászlólengetés, pártkönyvégetés, volt már példa erre is, és semmi jó nem származott belőle. Nosza, rajta, jó katonák, igazoltassunk fensőbbséggel. Nevek, adatok, mit akartok. Mert ez a rendje a dolgoknak. És az is, ha a rendőrcsizmának valami bűzlik, értesíti a felettes hatóságot. Aki előbb civil ruhás fényképező, aztán maga a nagyfőnök személyesen. Ki óvodába csak járhatott, mert némi magyarázás után rábólint: ja, vers, dá, dá, azt lehet.
A szöveg a köztéren elérte, sőt túl is licitálta célját.