Kicsavart kar, a testet körbefonja teljesen. A testet, mely feszül és pattan. Mely hív és eltaszít. Mely kitárulkozik, befogad, hogy azonnal kidobjon magából, bezárulkozzék. Mely végül megérik az új élet fogantatására.
Mellkast feszegető zene. Árnyékok inkább, mintsem fények. A mindent uraló vörös kanapé. Szétszórt rózsák, vörösek azok is. Törött tükrök. Szaggatott életek, azokból is csak részletek. Férfi, nő, milyen az, amikor együtt, milyen az, amikor külön. Az eltitkolt pillanatok, az intim részletek. A legintimebbek is.
... családi felvétel...
Hogy immár ötödik éve folyamatosan a színpadon az InTime, nincs abban semmi különös. Frenák Pál társulata a táncszínházban is különös színfolt, előadásaikat lehet szeretni, lehet elutasítani. Műfajuk nehezen dekódolható, miként a rendezőnek sem célja utat mutatni a választott társsal és önmagunkkal szembeni viszonyulási rendszer bonyolult szövevényében, úgy azt sem várja el, hogy táncosai minden mozdulatát, a zene minden dobbanását úgy és akként értelmezze a néző, ahogyan azt a színpadra állítás folyamatában ő – ők, hiszen az előadás csapatmunka és folytonos improvizáció – elképzelte. Egyszerűen csak élvezni kell a látványt, ki beleélni is tudja magát, annál jobb, ki a felkínált szituációk egyike-másikáról úgy véli, életének egy szeletét látja viszont a színpadon, akár könnyezhet is a végén. Vagy mosolyoghat, csak úgy, magában, hogy senki meg ne lássa.