Székelyföld szíve Sepsiszentgyörgyön dobog, így hát nem egy város, de egy nép csalódna benned, Karafiáth Orsolya, ha e sztorit jambusokban meg nem írod soha. Na, ez jól kezdődik.
Van tehát a hely (Tein), van a meghívott (Karafiáth Orsolya, itt a sok titulus felsorolásának helye), van a beszélgetőtárs (László Noémi, de inkább csak Nonó), és van a közönség (szám szerint zsúfolásig a termet, név szerint... terjedelmi okokból most mellőzzük). És lenne a hely szelleme, amely ezúttal nem kap szerepet, hiszen az igen szerényen önmagát kultúrdémon jelzővel maghatározó hölgy bármely teremben ugyanazt adná. Azaz: önmagát. Ilyen ő, „a” Karafiáth Orsolya, állandóan színpadon él, mindenkori előadásaihoz ő írja a forgatókönyvet, ő rendezi, a díszletet nem mindig, de a jelmezt rendszerint ő választja, és lehetőleg az összes szerepet is ő játssza. Ezek után az lenne a meglepő, ha a múló élvezetek mellé nem halmozná a maradandó gyöngyöket is, így tesz mindenki, ki sűrű szereplésre adja fejét, az a legkevesebb, hogy az illető naplót ír, amit többnyire nem is ő, hanem valaki névtelen írástudó önt az utókor számára emészthető formába. Csakhogy Orsolyánk fordítva, ő előbb írt (és s. k.), aztán lovagolta meg a divathullámot (amit, nem mellékesen, a maga kedvére alakít). Ebből kaphatott ízelítőt pénteken a Teinben a pulzArtos közönség, beszélt ott Orsika sok mindenről, rendhagyó tárlatvezetéseitől a dohányzásban és alvásban kimerülő hobbijáig, a rengeteg szabad idejéről és a gyógymódként kezelt írásról, szerelmes természetéről, melynek áldozatai előszeretettel Lajosok és Bélák (a Dirk pillanatnyi ihletként ugrott be), „jósolt” kártyából, de jövendölésének alanya elégedetlen lehetett a sok széppel, mit fejére olvasott, mert újabb sörért indult. Miből a végzet vendéghajú asszonya azt a (téves) következtetést vonta le, rajongóinak tábora egy fővel apadt, de mentében visszaszólott a kapatos figura, „még megnyerhetsz, drágám”. Labda feladva, nem egy város, de egy nép várja, mit lépsz erre, Orsika. Hát ez lenne a közepe.
És a vége az irodalomról kellene szóljon, mert a költő Karafiáth Orsolya felolvasott („a hangom gyönyörű”, mondotta valamikor a bevezetőben), a regényíró Karafiáth Orsolya is felolvasott („alapanyagnak tekintem magam”, mondotta későbben), és most már a megfertőzött közönségen a sor, hogy valamilyen Karafiáth Orsolyát olvasson.
