William R. Polk a The Atlantic magazinban pub­li­kált cikkében kifejtette, hogy 2006 és 2011 között Szí­riát pusztító aszály sújtotta: a csapadék mennyisége az ország jelentős ré­szén évente 20 cm-rel csökkent. A gaz­dák erre kétségbeesésükben tömegesen kezdték megcsa­polni a víztározókat. Bizo­nyos terü­leteken ugyanak­kor teljesen tönkrement a mező­gazdaság, máshol a ter­més háromnegyede kiesett. Az állatállomány 85 százaléka éhen vagy szomjan halt. Megfi­gyelők és az ENSZ szakér­tőinek becslése sze­rint Szíria tízmilliós vi­dé­ki lakosságá­ból 2–3 millió ember mély sze­génységbe süllyedt. Száz­ezrek hagytak fel a gazdál­kodással, és me­ne­kültek a vá­rosokba mun­ka és élelem reményében. Túlélésért folytatott küzdelmüket tovább nehezítette a viszonylag nagy számú nem­zetközi menekült is, akik a kör­nye­ző országokból ér­keztek Szíriába.
A szír kormány emellett nem állt a helyzet magaslatán. 2006-ban, amikor magas volt a gabona világpiaci ára, eladták tartalékaikat. Ez a döntés utóbb katasztro­fá­lisnak bizonyult: 2007-ben az ország alig tudott vala­mennyit exportálni, 2008-tól pedig folya­ma­tosan importra kényszerült annak ér­de­kében, hogy a lakosság ne éhezzen. Az Élel­mezésügyi és Mező­gazdasági Világ­szer­vezet szíriai képvi­sele­te 2008-ban a USAID-hez fordult segítségért, de süket fülekre talált.
Az éhes és kétségbeesett gazdák tízezreinek dühéhez már csak egy szikra kellett. Ez 2011. március 15-én ér­kezett, amikor egy viszony­lag kis csoport Daraa váro­sában azért tüntetett, mert a kormány képtelen volt rajtuk segíteni. Asszád kormánya a párbeszéd he­lyett lecsapott a tüntetőkre, a történet pedig innen már ismert.