Hogy melyik ital mennyei, és melyik mennybe menesztő, arról nyilván az olvasó saját magánvéleménye a mérvadó, elég az hozzá azonban, hogy az Olt mente és a székely körvasút vonalára telepedett Málnásfürdő gyógyvizei mellett a szomjoltásban is jeleskedett, egyszerre kétféle igényt is kielégítve.
Merthogy volt és van kereslete ún. asztali borvizének is a gyógykúrára rendelt, egészségregeneráló ásványban bővelkedő itala mellett, arról üvegek száz és százezrei, ha nem milliói tanúskodnak, melyekből az idők folyamán alighanem országkerítő sort lehetett volna már állítani, miként bizonyítják ma is mutatós műanyag palackokban a Kovászna Gyöngye cég termékei.
A borvíztöltöde meglátogatása nem csupán a látvány miatt élménye a riporternek, hanem más okból is. A privatizáció eluralkodása után ugyanis nagyot változott a riporter státusa, termelőegységbe csak külön engedéllyel léphet, a magántulajdonos megtilthatja számára a bejutást, s hogy megtiltja-e, azt bárki megítélheti abból, ahány munkahelyi riport lapjainkban megjelenik. Az, hogy miként dolgozik és létezik a gyárkapun belül az alkalmazott, ilyenformán olyan szolgálati titokká minősül át, melybe az újságírónak orrát beleütnie nemcsak nem ildomos az új gazdák szerint, hanem kimondottan lehetetlen is sokszor. Személy szerint nem értek egyet e korlát meglétével, a szakmai-gyártási-üzleti titkok védelmének véleményem szerint nem kellene jelentenie az emberi-munkavédelmi, a közérdek körébe tartozó bármilyen egyéb vonatkozás felülvizsgálatának kizárását, főleg nem a riporter szabad mozgásának korlátozását — de hogy pillanatnyilag mégis ez érvényesül, azt viszonyaink kiforratlanságának rovására írom. A sok munkabaleset és a fene nagy titkolózás közti összefüggés nyilvánvaló.
Munkahelyi szemle
Nos, mindezt azért bocsátottam előre, hogy az utóbbi évtized riporteri frusztrációit szóvá tegyem — viszont a Kovászna Gyöngye cégnek nem tehetnék szemrehányást, ha akarnék sem, mert miként írám: élményt nyújtó módon megengedték, hogy legkorszerűbb részlegüket végiglátogassam. Hogy az üveges részlegen milyen állapotok uralkodnak, az ugyan homályban maradt, előfordulhat, hogy nem sokat változott ott a helyzet az ántivilágéhoz képest — az is feltételezhető, hogy egy felszámolás előtt álló technológiai vonalba már nem érdemes pénzt befektetni —, a másikról azonban valóban csak jót írhatok. Pedig korszerűségben a világszínvonaltól bizonyára elmarad — érdemes lenne összevetni a kovásznai töltöde felszereltségével, de hát annak alighanem anyagi lehetőségei is másak.
A műanyag palackos részleget, ahol valamikor sokan dolgoztak, ma alig féltucatnyi ember szolgálja ki. Az egykori likőrgyár központi csarnokát felújíttatta, átépíttette az új tulajdonos, az épület kívülről is rendezett, miként akár ellenőr elé is valók öltözői és mellékhelyiségei is. A nagy, csupa csempe csarnokban maga a borvíztöltő és palackozó-csomagoló gépsor viszonylag szerény helyet foglal el, mintha a gép teljesítménye és helyigénye fordított arányban állna egymással. Egyik végében valóban megcsodálni való masina gyártja az ún. PET-ből, a gyógyszerflakon nagyságú műanyag félkésztermékből a kétliteres palackot, s csak méltányolni lehet a technológia higiénikus voltát, miként a vonal megszakítatlanságát is, pár méterrel odébb a sorban felvonuló palackok ugyanis megtelnek a Siculia-forrásból származó kristálytiszta, előzőleg szűrésen is átesett borvízzel. Az elmés szerkezet rögtön rácsavarja a dugót, és címkével látja el, majd talán tízesével előcsomagolja, pár lépéssel arrébb pedig már a szállításra előkészített, embernagyságú kész csomagokra, valami háromszáz-valahány palackra tekeri a gép a széles zsugorfólia-szalagot. Jöhet a villás rakodó, kezdődhet a teherautók, vagonok feltöltése. Tisztaság és automatizálás ad egymásnak segédkezet a gépsoron, mely nyilvánvalóan az alkalmazotti egészséget is inkább kíméli, mint a hetvenes-nyolcvanas évek technológiája. Erről lennebb lesz még szó. A mai viszont tökéletesen zárt rendszerű termelés, a víz szennyezésmentes, szűrés után a külvilággal nem érintkezik.
A málnásfürdői borvizet és likőrgyárat egy olyan cég vásárolta meg, melynek hétfalusi magyar ember, Tóth Szabolcs a főrészvényese, s mely sikerrel kezdett bele egy új márka, a Kovászna Gyöngye felfuttatásába. A valamikori Bodok II. örökébe lépő részvénytársaság birtokában a szentgyörgyi ecetgyár is, ahol a cég igazgatói irodája is található. Gergely Zoltán mérnök-igazgató Brassóból ingázik, irányítása alatt folyt le az egykori likőrgyári épületek átvételével a termelés bővítése.
Országosan egyetlen
— A cég történetének döntő lépése a 700 000 euróba kerülő műanyag vonal beindítását célozta, ezáltal már versenyképesek lettünk a piacon, alkalmazkodtunk a vevői elvárásokhoz is. Üveges töltés még folyik, de jövője nyilván, nincs. Célunk a piacbővítés, az is pénzbe kerül, több megyében adunk el, szállítunk a szupermarket-hálózatoknak is. A bibarcfalvi vagy a kovásznai töltödék nagyobbak nálunk, de a bodokit leköröztük.
A málnásfürdői asztali borvíz párját ritkítja a maga nemében, az egyetlen ásványvíz, melynek szénsava százszázalékosan természetes.
— Egyetlen cég vagyunk az iparágban, mely természetes szénsavforrással rendelkezik, innen dúsítjuk fel termékünket, mely tehát garantáltan egészséges.
A cégvezető szerint terméküknek ez a legjobb ajánlólevele, amellett hogy magnéziumtartalmának köszönhetően gyógyhatással is rendelkezik.
— A szénsavszondák kinn vannak az erdő alatt, 240 méterre is lefúrtak, hogy kitermelhessék a készleteket, a termelés mind a saját vízbe kerül sűrítés után. Eddig a szénsavat magában is forgalmazták, most külön kereslet, miként régen, nincs rá — teszi hozzá Kis részlegvezető mérnök.
Itt jegyezzük meg, hogy a kimondottan gyógyvízként ismert Mária-vizet is tölti a településen egy külön kisebb cég, annak termelése azonban rapszodikusabb.
A Kovászna Gyöngye a többi hozzá fogható belföldi céghez hasonló értékesítési gondokkal küzd, a külföldi piacra betörnie, bár tervezi, azért nem sikerült még az igazgató szerint, mert ott a csomagolóanyag, a ,,pet, a dugó és címke olcsóbb", emiatt a nyugati termék a kereskedelemben előnyösebb áron fut.
Érdekes, hogy az eltérő bérszínvonal nem kompenzálja kellőképpen e hátrányt. A cégnek különben 147 alkalmazottja van, jó részük a szentgyörgyi telephelyen dolgozik az ecet- és mustárgyárban, Brassóban raktárjuk áll, saját üzleteik nincsenek.
A hazai ásványvíz nemzetközi elismertetése terén sok még a tennivaló, s alighanem kormánypolitikai szintre kellene emelni a cégek térhódításának ügyét a külföldi piacokon — fűzzük hozzá végkövetkeztetésként az eddigiekhez.
A hátad lyukadott ki
Most pedig ereszkedjünk le a múlt kútjába, melyből sajna, távolról sem ily kristálytiszta vizek buzognak. Írhatjuk ezt persze a szűrőberendezés hiányának számlájára is, de van-e a közvetlen élettapasztalat bemutatásánál illőbb riporteri feladat? Miként ma, a töltödében főleg nők dolgoztak régebben is, de akkor a kezdetlegesebb technológia nemegyszer erejükön felül igénybe vette szervezetüket.
Hetven körüli nénike, Deák Gizella édesanyja meséli Mikóújfaluban:
— Huszonhárom évet és hat hónapot dolgoztam a borvíznél. Nagyon nehéz munka volt, mert le kellett mennünk a raktárba is. A szalagon jött az üveg, 30—35 000-et töltöttünk egy nap, raktuk bé a ládába, tizennyolcat egybe-egybe, azt két fehérnép le kellett szedje, a palettára (raklap) felrakja magosra, magosra — de szünet nélkül a nyolc óra alatt. A derekunk bánta. Férfinak lett volna való, de nem volt, kit hívni. Mikor reám került a sor, pár nap után mentem esment. Ideszorítottuk a ládát a hasunkhoz, lábbal megtaszítottuk, s fel oda, né! Jött a rakodó, dugta bé a lapátot, vitte el, és hozta a másik üres palétát. Sokszor még enni is alig tudtunk, úgy né, állva békaptunk valamit. Aztán volt, mikor a mosóban, volt, mikor a dugaszolóban dolgoztam. Tölteni gép töltötte. Előre kézzel dugaszoltuk, aztán géppel. Úgy kellett dolgozni, hogy a hátad lyukadott ki. Jött az üveg, azt le kellett szedni, mert ha nem, ürítette le magától. Hármat ügyesen fogtunk meg, s belé a ládába! Még tizenkét órát is dolgoztunk. De meg is fizették. A hatvanas-hetvenes években. Mennyit kerestünk? Olyan kétezer lejeket... Akkord globál volt a régi rendszerben. Többet kaptunk az alapfizetésnél.
Lánya hozzáteszi, hogy mire ő odakerült a nyolcvanas években, már több volt a gép, mint korábban.
A bányánál nehezebb
Tomsa Erzsébetet Málnásfürdőn a töltöde leghosszabban kitartó alkalmazottjaként tartják számon, megérte a vállalat termékbővítését:
— ’69-ben álltam munkába, ’70-ben ide jöttem férjhez Mikóújfaluból, édesanyám a fürdővállalatnál volt villafelelős. Engem a pálinkatöltőbe vettek fel, a borvíznél volt odaki egy kis szekció, ahol töltötték a gint. Aztán ahogy felépült idele a nagyobb épület, lejöttünk a likőrgyárba. A ginnél előre alig voltunk nyolc-tízen, utána sokan lettünk. Három váltás volt. Üveget kellett mosni, kézzel, kefével. Szódás vízben mostuk, azt kispriccoltuk, és raktuk szalagra. Míg odaki voltunk, még vagont is kellett rakni. Az üveget forgácsban tízes ládákba, s fel a vagonba — magosra! Nőknek cipelni bizony nehéz volt. 32 év és nyolc hónap után mentem nyugdíjba. Mi változott közben? Hát a nyolcvanas években hozták a mosógépeket. Későn. Annyi, hogy az üvegeket beléraktuk a gépbe, s az ki is mosta, ki is spriccolta, s jöttek ki tisztán. De a hetvenes években mind kézzel mostunk, kádakban, gumicsizmásan álltunk a vízben... Eleget fáztunk, fűtés nélkül. Egyik feliben ment belé a feles üveg, másikban a literes. Bodokról meghozták aztán a mosógépeket, nem újakat, használtakat. Baleset? Kezét elvágta néha az ember...
Tomsa Erzsébet szűkszavú asszony, s bár udvarias, érezhetően terhére van a riporter érdeklődése. Mikor felállok, hogy elbúcsúzzam, szakad ki belőle:
— Biztosan nehezebb volt, mint a férfiaknak a bányában!
Ehhez fűzi hozzá férje, hogy téli vagonrakáskor nemegyszer ők mentek be feleségeik helyett elvégezni a megerőltető munkát.
Három műszakba beosztva a környező falvakból több száz ember kereste kenyerét a településen, együtt áramlott reggel buszról, vonatról leszállva a varroda, a szövetkezet és a fürdővállalat embereivel. Kovács Katalin Mikóújfaluból ingázott a töltödébe.
— Én 1999-ben jöttem el nyugdíjba, a cég még létezett. 1990-ben igazgatót választottunk, páran Manole Silviut akartuk, de Stier Katalin mérnöknőre többen szavaztak. Pontosan december 24-én voltam szolgálatos a raktárban, ’89 karácsony szombatján, hát nem is lehet elmondani, mi volt ott. Mindenki Ceauşescu képit tépte össze, s a plakátokat. Én annyit mondtam, eljő az idő, mikor ezt ti még visszasírjátok! Dolgozni nem lehetett, meg is volt mindenki ijedve, azt mondták, még ide is eljöhetnek, és össze-vissza lövöldöznek. Itt egyetlen kripta van a temetőben, hát nem azt mondták, hogy oda bé vannak ülve? ’90 januárjában a fiútestvérem nagyobbik leányának a gyereke keresztelődött Szentgyörgyön, én voltam a mindenes, tésztát sütöttem, tortát, és bévittem Szentgyörgyre, de mikor jöttem vissza, Szemerjáról alig tudtam béérni, mert bizony lövöldöztek.
Kovács Katalin az utolsó évek tanúja, megélte a magánosítást:
— Értékpapírokat osztottak, aztán még vettem hozzá részvényeket. ’93-ban privatizáltunk, összeszedtem öt csertifikátot (kuponként emlegette a sajtó), és vettem részvényeket. Darabja száz lejbe került, nem volt drága, egyesek jó bővön vettek, de én arra gondoltam, hogy ebből úgy lehet, nem lesz semmi, s akkor miért maradjon oda az a néhány lej is? Hogy kaptunk-e volna osztalékot? Mi bizony semmit. Egyszer talán 240 lejt, annyi volt a jutalék. Akkor kezdett hanyatlani.
A málnásfürdői likőrgyárat, mint ismeretes, ún. MEBO-módszerrel magánosították, az alkalmazottak vásárolták fel, és rövid fellendülés után a kilencvenes évek vadkapitalista körülményei között ment, illetve juttatták csődbe.
