Csutak István nagy nyilvánosságot kapott és rendhagyó módon vitát is gerjesztő írása így vagy úgy, de valóban közösségünk életébe vág. Sok kijelentésével egyet lehet érteni, de még ezek mögül is kiviláglik, az egykori rebellis ifjú titán megszelídült, s a Székelyföld jelenét, jövőjét latolgató, időnként kedélyborzoló írása jól meghatározott politikai célt szolgál. S nem is akármilyent, hanem az RMDSZ csúcsvezetésének pillanatnyi és középtávú érdekeit.
Az kétségtelen, régiónknak nem sikerült az elmúlt tizennyolc év alatt számottevő gazdasági, társadalmi, kulturális haladást elérnie, mint jellegzetes magyar tájegység sem tudta magát igazán meghatározni. Csak épp azt felejti elmondani Csutak István, hogy közel két évtizede Székelyföld minden megyéjének irányítása az RMDSZ kezében volt/van, minden számottevő funkciót a bukaresti szűk vezérkar bizalmi emberei töltenek be. És mintha ez nem lenne elég a célok, tervek, elképzelések elszürkítéséhez, folyamatosan, fokozatosan, de eredményesen sikerült a szervezetből, de még annak környékéről is messzi űzni minden más, új, jobb vagy rosszabb gondolatot.
Nem állítom azt, hogy pezsgett volna a Csutak által székelyföldi elitnek nevezett réteg élete, de próbálkozások voltak. Emlékezzünk csak a már évek óta betegágyhoz kötött Birtalan Ákos képviselő próbálkozásaira és szinte jajkiáltásként ható cikkeire, beszédeire, melyekben világosan megfogalmazta: az RMDSZ bűnös, mert csak szórványpolitikája van, a tömbmagyarság jövőjét távlatosan és alaposan átgondoló tervei nincsenek. S valamikor a kilencvenes évek közepén ugyancsak e régió jövőjét tervezgető fiatalabb politikusok a Legyen a Székelyföld belső anyaország szlogennel próbálkoztak átfogóbb, jövőbe látóbb programot kidolgozni. Ismerjük el, nem túl nagy sikerrel. De nemcsak saját szalmalángtermészetük okán, hanem az RMDSZ közömbös, óvatos, időnként ellenséges magatartása miatt is. És közben olyannyira oldódott — legalábbis a kinyilatkoztatások szintjén — a romániai közélet, hogy beszélni kezdtünk újra a Székelyföld területi autonómiájáról. Bármit is mond az RMDSZ, akárhogyan is akarja azt a látszatot kelteni, hogy ő ennek a célnak az egyetlen és hiteles megfogalmazója, emlékezzünk, öt-nyolc évvel ezelőtt Markó Bélától Frunda Györgyön át például az elnökválasztási kampányokban úgy tiltakoztak a román vitapartnerek által felvetett területi autonómiaigény vádja ellen, mintha azzal országárulást követtek volna valakik el. Közben két autonómiaterv is elkészült, a Csapó Józsefé, melyet csak leszóltak, de figyelembe sem vettek, és a Bakk Miklóséké, melyről becsmérlő szavakat ugyan nem ejtettek, mert azt a szellemi munkát, mely elkészítéséhez elhasználtatott, nem tűnt ildomosnak leszólni. De most nem aktuális, most a kulturális autonómia megszerzésére kell minden erőt összpontosítani jelszóval, bárminemű vita nélkül félredobták.
Mindez Csutak írása kapcsán azért jutott eszembe, mert a Székelyföld jelene és jövője valójában attól függ, hogy e térségnek sikerül-e kiharcolnia a területi autonómiát. Gazdasági fejlesztési régiókkal elő lehetett volna készíteni e valóban nagy, akár történelminek is nevezhető lépést, de ha alaposabban mögé nézünk, kiderül: e fogalmak magyar köztudatba való bedobása egyszerű elterelő hadművelet volt. Gondolták, ha egyesek a területi autonómián lovagolnak, dobjuk oda a másik csoportnak koncnak ezt a ,,européer" csontot. Gyakorlatilag alig tettek valamit az általuk meghirdetett apró lépések gazdaságpolitikájának nevezett cél érdekében. A területi autonómiáról RMDSZ-körökben évtizedekig mélyen hallgattak. Most a szakadás küszöbén szedték újra elő, s szónokolnak róla, próbálják kisajátítani, úgy beállítani, hogy tizennyolc éve e cél érdekében küzd a szövetség, csak épp erre vonatkozó programot nem dolgoztak ki. Megdöbbentő, de igaz, 1992 óta még egy kis munka- vagy kutatócsoport sincs az RMDSZ-ben, mely e kérdéssel foglalkozna. Márpedig a területi autonómiaterv lehetne az egyetlen távlatos és alapos program annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy milyen Székelyföldet akarunk. Nem áll szándékomban a felelősséget teljes mértékben az RMDSZ nyakába varrni, de nála volt és van a pénz s a paripa, ő tudna erőket összefogni, dolgoztatni e cél érdekében. Ha kell, a Csutak által széki elitnek nevezettek köréből is. Nem teszi, mert a kérdés jelentőségére nemrég ébredt rá, még most sem biztos, valóban küzdeni akar-e érte, vagy csak választási szlogennek használja.
Különben a Székelyföld pont olyan, mint a benne élők. Vérveszteségei miatt elgyengült, hagyományai okán konzervatív, céljaiban bizonytalan. Mégis: még létező szellemi erejét, szakértelmét kellene jól fialtatni, egy cél érdekébe állítani. S akkor eltűnne a székek állítólagos anakronizmusa, a kisvárosok tét nélküli versenye, s kikopnának a vezetésből a hatalmat öncélúan, illetve saját gazdasági érdekeik miatt gyakorlók, a szolgalelkűek, a közügyek iránt el nem kötelezettek. Választás lenne a választás, nem kinevezés, s felelős érdekképviselet az a szövetség, mely közel két évtizede magára vállalta mind a szórvány, mind a tömbmagyarság képviseletét, de közben beleszeretett a hatalomba. S ott akar bármi áron maradni. Ezt támogatta meg Csutak István is írásával. A pártosodni készülő székelyföldi politikai hatalom összekapása, centralizálása a cél. Miközben természetesen sok, igen hasznos, tanulságos, megszívlelendő igazságot mondott el.
