A minapában ugyancsak érdeklődéssel olvastam Csutak István eszmefuttatását a ,,széki-törzsi" szemlélet felette káros és idejétmúlt voltáról, s ha bizonyos megállapításaival egyet is értettem, inkább a fejemet kellett csóválnom, hümmögnöm és mosolyognom. Nem éppen jókedvűen. Inkább felszisszenve, amikor azt olvastam, hogy 1968-ban ,,mesterségesen" és erőltetve hozták létre a két székely többségű megyét, hiszen ha rövidülő emlékeztem nem csal, akkorjában ez volt az egyedüli életképes megoldás.
Hogy volt Udvarhely—Csík ellentét, hogy a Kovászna megyének elkeresztelt Háromszék kéretlenül kapta meg — például Ürmös, Apáca, Alsórákos átcsatolása helyett — a Bodza-medencét, ez mind igaz, de mégis két, viszonylag kompakt székely megye született, minden elképzelhető előnnyel és hátránnyal. Bőven lehetne sorolni őket, a pozitív oldalon a térségek, városok fejlődését, a másikon pedig a célzott beolvasztási, fellazítási törekvéseket például. De egy dolgot nem lehet tagadni: egy helyett két magyar jellegű megyei intézményrendszer született, s bár ezeket az évek során ugyancsak ,,megfejelgették" a nagy nemzetállami köldöknézés jegyében, hivatásuk tetemesebb részét valahogyan mégis betöltötték. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy milyen lemondások, megalkuvások, áldozatok árán.
Csutak István eszmefuttatásának elolvasása közben támadt egy motoszkáló gyanúm: ez a dolgozat csak egy nagyobb horderejű ötlet előkészítése lehet, mert a szerző például egyáltalán nem beszél arról, hogy a ’89 utáni időszak egyik legnagyobb baklövése például az RMDSZ ,,székesítése" volt, inkább arról értekezik, hogy már a dualista korszakban rájöttek a székek anakronisztikus — úgymond — ,,kontraproduktív" voltára, s helyettük megyéket teremtettek. Igaz, de ugyanazon a területen, s a székeket (sőt, kisebb földrajzi egységeket!) járásoknak keresztelték át.
Gyanúmra jött is a válasz: Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere fölvetette, hogy Hargita és Kovászna megyét minél előbb egyesíteni kell, s így létre is jön a székelyföldi autonómia területi-közigazgatási feltételrendszere. Egy sima népszavazásról van szó — állítja ő —, s az egyesített megyékhez később csatlakozhatnának Maros megye magyar jellegű térségei és önkormányzatai. Na, ettől már egy kicsit azért fel kell kapnunk a fejünket, mert nem nagyon látom a Ráduly által megjövendölt nagy, egységes megyei önkormányzat integráló, produktív erejét, s azt sem nagyon hiszem, hogy abban az országban, ahol egy kistérségi társulást sem lehet érdemben létrehozni, ott (ukmukfukk!) egy szimpla referendummal egyesíteni lehetne két megyét. S mely névre hallgatna e megye, Harkovra bizonyosan, mondom én malíciózusan, mert a ,,Székelyföld megye" névtáblát hamar leverné a rendőrség és az útügy. Lehetne esetleg az ,,Egyesült Kétmegyék Földje", de ez sem igazán jó, mert a ,,csatlakozandó" Maros megyeiek mit szólnának? Arról nem is akarok szólni — lévén túl komoly ügy! —, hogy fel kellene valahol számolni legalább kéttucatnyi megyei jellegű intézményt és hivatalt, s arról sem, mi lenne az egész ügy közvetlen haszna.
Szóval, nem mind arany, ami fénylik, még akkor sem, ha valamelyik tusványosi sátorban találták fel egy esős délutánon.