A választási kampányban tett 180 ígéretéből kormánya alig húszat teljesített, s minisztereinek arroganciája időnként túllépte a meglehetősen apatikussá vált lakosság tűrőképességét. Botrány botrányt követett, a korrupció inkább növekedett, mint csökkent, de a két kormányzó párt vezetője között megbonthatatlannak tűnő szövetség állta a próbát. Ponta különbékéje az államelnökkel kissé felkavarta a vizeket, Antonescu akkor is békétlenkedett, de csak halkan és rövid ideig. Közben a beindított reformok félszárnyúra sikeredtek, régiósítási tervük látványosan megbukott, félresi­kerültek magánosításaik, ráadásul a nyugdíjak, bérek, juttatások szinte jelentéktelen növelése okán megemelték az adókat és illetékeket. Ez utóbbi intézkedés felhúzta az egykoron vállalkozók pártjának is tekinthető liberálisokat, de nem ugráltak, mert tudják, Ponta talonban tartja az RMDSZ-t, s ha minden kötél szakad, Antonescuék nélkül is kormányon marad. A hatalom megtartása okán a liberálisok lenyelték például, hogy a vállalkozók követelte társadalombiztosítási járulékok csökkentését a szocialisták el­szabotálták, de most a verespataki beruházás körüli közfelháborodást meglovagolva Anto­nescu lándzsát rántott, alávaló, koszos játékkal vádolva társát a kormányzásban.
Tegnap délután, a gyerekes sárdobálást követően, s miután Dan Şova, a nagy tervek és álmok minisztere nyilvánosságra hozta az RMGC és a román állam közti szerződés némely elemeit, ismét leült a két vezér tár­gyalni, beszélgetni. A jelek szerint, bár a barátság megingott, a liberálisok nem hagyják a húsosfazekat, de hogy az lássék, dolgoznak, amolyan jó román szokás sze­rint parlamenti különbizottságot hoznak létre aranyügyben.
És vizsgálódnak, míg kedvük tartja. Végül is a kanadaiak vártak már tizenöt évet, várjanak még, van idejük.