A versenyt egy kecskehosszal a kilencvenöt éves Kiss János bácsi nyerte, aki kétszer is két-két decivel többet fejt ki Virág nevű kecskéje tőgyéből, mint az őt követő második helyezett. A felvigyázással megbízott zsűritag ugyan gyanakvóan kémlelt utána, mert az öreg fejés közben időnként megsimogatta kecskéje farát, aztán mintha puszit is adott volna neki, de amikor a felügyelő közelebb ment, úgy tett, mintha csak súgott volna valamit kecskéje fülébe. Tény, ami tény, János bácsi megnyerte a versenyt. Azt mondták, Görögországba viszik majd kirándulni, és ha akar, napozhat és fürödhet is a tengerben. János bácsi gondolta, hogy ez az üdülés jót tesz idült hörghurutjának. Lebarnulni lebarnult szénacsináláskor, így nem fog leégni, legfennebb csak anyagilag, szombatonként otthon is megfürdik a cseberben, mért ne csobbanhatna egyszer a Földközi-tengeberben is.
A baj ott kezdődött, hogy a gazdaságot nem volt, akire bíznia, mert gyermekei mind külföldön éltek. Ezért az öreg bejelentette, hogy nem tudja magával vinni kilencvenéves feleségét, Mári nénit.
– Hát vihet másvalakit is – kacsintott a szervező. Az öreg ezt már nem merte vállalni, mondván, hogy Isten őrizz, még megtudja a felsége, aki igen féltékeny természetű.
– Különben, ha akarja, ott is kerülhet egy fehérnép – folytatta viccesen a szervező.
Az öreg hümmögve tiltakozott a fehérnéppel kapcsolatos ajánlat ellen, és megkérdezte, hogy tényleg úgy van-e, hogy ott annyit ehet, ihat és azt, amit csak akar.
– Lesz ott annyiféle pálinka, sör és bor is, amennyit csak akar, és étel százféle, amiből addig ehet, amíg bír. 
Egy Wizzair géppel eljutott Maros­vá­sárhelyről a Liszt Ferenc repülőtérre, ahonnan továbbrepül Athénba. Megmondták, hogy ott már várják, a szálláshelyre viszik, és tovább is gondoskodnak róluk. Leírták, kivel és milyen telefonon lehet érintkezni Görögországban, ha valami gond van. Szerencsére János bácsinak, mint minden rendes kecskepásztornak, volt mobiltelefonja is.
A repülőgépen azzal kezdték, akár az előző Vásárhely–Budapest úton, hogy mi a teendő, ha baj van, hol lehet kimenekülni, meg hogy miként kell feltenni az oxigénmaszkot, ha netán megszökik a levegő a repülőgépből. Ezt nem nagyon értette az öreg, mert hiába menekül ki a repülőből, ő még repülni nem tud. Különben is, ha a gép a levegőben van, akkor ott levegőnek is kell lennie. Ezután azt mutatták meg, hogy miként kell a mentőmellényt feltenni. Ezt aztán végképp nem értette, mert azt hitte, hogy légvonalban szárazföld felett tudnak repülni. Útközben ejsze nem fognak a Dunára leszállni, vagy a fürdést egyenesen a repülőgépből kiszállva ejtik meg? – tette fel a kérdéseket magában. Aztán miért nem ejtőernyőt adnak, ha már állandóan a mentésről beszélnek? – morfondírozott tovább. Végül is Athénban várta őket egy kedves hölgy, aki felült velük a buszba, amely elvitte a szállodákig a kirándulókat. A szállónál, ahol az öreg leszállt, hogy gyorsabban menjen a fogadás, a vendégekkel ketten is foglalkoztak, egy szőke és egy barna. János bácsival a barna törődött.
Erre már beesteledett, felment a szobába, ahol már teljes sötétség volt. Visszament a recepcióra, ahol volt még magyar utastársa, akinek mondta, hogy lehet, a görög válság miatt itt is úgy van, mint régen, a fénykorban Ro­mániá­ban, mert nincs villany. Az szerencsére értette a csíziót, és mondta, hogy az ajtó mellett van egy kapcsolószerűség, amibe be kell dugni a kulcson levő lapocskát. Így megjött a villany, elindult a légkondicionáló is, és mire őkelme lefeküdt a két egymás mellett levő ágy egyikébe, jó hűvös lett, be kellett takaróznia.
Közben a fogadóhelyen elcsendesült az élet. A barna fogadósnő azt mondta, ő fáradt, és elhúzódik egy cseppet pihenni. Ek­kor a szállodába betoppant egy új, váratlan vendég, egy hölgy, aki szállás után érdeklődött. Ilyenkor szezonban nemigen van hely, de a szőke hölgy végigfutott a vendéglistán, és kiderült, hogy van egy szabad ágy János bácsi szobájában. Illetve azt látta, hogy egy Joan Kiss nevű személy egyedül van egy szobában, ugyanis János bácsit így anyakönyvezték volt át még 1945-ben.
A recepciós, aki vágta az angolt, mint Szalai a szappant, gondolta, hogy ez egy különleges nevű angol hölgy lehet (magyarra fordítva Csók Johanna?), mert hirtelen eszébe jutott, hogy Joan Collins, Joan Crawford és Joan Cusack is csupa jó nevű amerikai színésznő, így hát adott egy kulcsot a hölgynek. Mondta, hogy ez ideiglenes megoldás, és hogy már van valaki a szobában. A hölgy belenyugodott a dologba, felment, és nem akarván zajt kelteni, se zavarni, villanyt sem gyújtott, csak az előtérben és a fürdőszobában. Letusolt, az előtérben hálóinget vett, eloltotta a villanyt, és a fénytől kissé elvakultan eltapogatózott a másik ágyig, amelyik mellettiben János bácsi csendben leskelődött a takaró alól.
– E má’ igen, csak nem hazudtak nekem – reménykedett felvillanyozódva az öreg –, valóban tökéletes itt a kiszolgálás.
Bár ahogy látta a hölgyet, arra gondolt, hogy lehetne kissé fiatalabb, mert az illetőt olyan hatvanévesnek saccolta. De hát ha fizetni sem kell érte, és Mári néni sem tudja meg, üsse kő – gondolta –, és amikor a hölgy lefeküdt melléje, ő óvatosan átnyúlt hozzá, annak takarója alá. Erre a hölgy sikítani kezdett, felugrott, magára kapta ruháit, felkapta csomagját, és lerohant a váróba, ahol éktelen patáliát csapott, hogy ő nem leszbikus, ennek ellenére egy olyan hölgy mellé tették, aki őt tapogatni kezdte.
A cirkuszolásra előkerült a barna hölgy is, megdöbbenve hallgatták a történetet. Ekkor a barna hölgynek fény gyúlt az agyában, szólt kolléganőjének, hogy te szerencsétlen, egy férfi szobájába küldted fel a hölgyet. A vendégnek elmagyarázták, mi is történt tulajdonképpen, és sűrűn kérték a bocsánatot. Amikor a vendég megtudta, hogy nem is nő volt, aki őt molesztálta, már nem bánta volna, ha visszamegy a szobába, de ezt már szégyellte mondani.
A hajnali ébredés – az esti reménykedés, majd kudarc után, amikor a János bácsi szobájába véletlenül került hölgy elment – elég rosszul sikerült. Otthon reggel ötkor mindig kakaskukorékolásra, kutyaugatásra, tehénbő­gésre, kecskemekegésre ébredt. Most a nagy csendre riadt fel. Nézte a programot, amit kapott. Reggeli héttől. Addig még van elég idő, gondolta, és bekapcsolta a tévét. Volt ott minden csatorna, de egy sem magyar. Kattogtatta ide-oda, hogy teljen az idő. Aztán lement reggelizni. Az elsők között leült egy asztalhoz, ahogy otthon, ahol az asszony terít és kiszolgál. Reggeli előtt egy pohárka szilvóriumot szokott meginni. Itt nem volt pohárka. Volt boroshordó két csappal, sörcsap olyan, mint otthon a kocsmában. Aztán mindenféle automaták, víz, almalé, narancslé és egyéb lütyük. Az asztalon csak evőeszközök, szalvéta és sótartó. Nem tudta, mit tegyen. Szerencsére megérkezett egyik útitársa, és ő rögtön megszólította. Adjon Isten jó reggelt. Aztán kezdett érdeklődni, hogy mi is a teendő. Az illető elmagyarázta, hogy vegyen egy tányért, és menjen vele. És lőn.
– Én reggeli előtt meginnék egy kupica zaláni szilvapálinkát – reklamálta.
– Hát azt itt nem kap, János bácsi – válaszolta sorstársa.
– Akkor a szentkirályi is jó lesz!
–Tömény ital csak a bárban vagy a strandon van tíz óra után, mert az akkor nyit. Különben is szolgálnak ott mindenféle itallal, de szilvapálinka nem lesz. Konyak, vodka, rum, uzó…
– Nekem pedig azt mondták, hogy minden lesz! Ha nincs, nincs, akkor együnk valamit. Én leginkább szalonnát, kenyeret s hagymát szeretnék reggelizni, mert otthon is azt szoktam kaszáláskor frustukolni. De itt se szalonna, se hagyma.
– Van itt elég minden, válasszunk abból – javallotta ismerőse, és elindultak reggelibeszerző körútra. Mutogatta a felhozatalt, és közben magyarázott: van itt tojás rántva, főve vagy tükörnek.
 – A tojást a sült szalonnára szokta ütni az asszony, de én nem látok itt olyant – kezdte a zsémbelést az öreg. – A főtt tojást nem szeretem, mert nyuvasztós, csak a rakott pityókába, s azt is csak húsvét után, amikor nincs mit kezdeni a piros tojással.
Továbbmentek egy másik részre.
– Ezek mindenféle tengeri herkentyűk, van itt hal, polip s rák is, ha kell.
– Isten őrizz, a szomszédasszonynak is rákja van, s lehet, túl sem éli. Polipja a fiamnak volt, s azt is ki kellett venni.
A halat már huszonöt évvel ezelőtt megutálta, amikor, ha az ember citromot akart venni, egy kiló citromhoz egy kiló halat csatoltak. Annyit hoztak Háromszékre, hogy nem volt vele mit kezdeni, s a végén az angyalosi rókafarm ezüstrókái ették meg.
– Hát akkor egyék müzlit, János bácsi.
– Mizlit?
– Ez nagyon egészséges, mindenféle gabonából készült pehely, csíra és egyebek, s ne, látja-e?, tejet önt rá, s ilyen lesz.
– Hát én a malacoknak szoktam ilyesmit adni, csak annak azt mondjuk, moslék.
– Van vegetáriánusoknak való mindenféle étel, az mind növényi eredetű.
– Ha így tudom, elhoztam volna a kedvenc kecskémet, az mindenféle növényt kedvel.
– Hát akkor vegyen felvágottat vagy valamilyen tejből készült dolgot: sajtokból is talál vagy ötfélét.
– Az jó lesz, frissen szeretem a juhsajtot és a túrót, s az ordát még jobban – vidult fel.
– Itt olyasmi nincs, de van mindenféle sajtkülönlegesség. Az a penészes, az például nagyon drága, mutatott a camembert-re a segítőtárs.
– Amikor ilyen, mi már kidobjuk.
Végül is valami felvágottat, sajtot és vajat vett. A kenyérrel is volt némi gond, mert sehol nem kapott pityókás kenyeret. A tejnek tejpor­íze volt, cikóriakávé nem volt, csak rendes babkávé. Teát, azt mondta, csak akkor szokott inni, amikor beteg. Az ebédnél is ilyesmi történt, mert fuszulykalevest akart enni, és prézlis csirkét, vacsorakor meg puliszkát, tejet és utána füstölt oldalast káposztacikával. Végül fel volt háborodva, mert ugyan minden egyéb volt, csak ilyesmi nem, és reklamálta is később az idegenvezetőnek, hogy azt ígérték, minden lesz, és ugyan sok minden volt, de az, amit szeret, abból semmi. Ebéd után elvitték kirándulni. Az idegenvezetővel egy körútra mentek, ahol ókori templommaradványokat, stadiont és színházat mutattak meg. Hallgatta a meséket, amiket mindezekről mondtak, és arra gondolt, hogy Székelyföldön is lehetne ilyesmit mutogatni. Kár volt a szentgyörgyi Kisstadion javításának nekifogni, azt el lehetett volna adni ókori színházként, csak egy román idegenvezetőt kellett volna fogadni, az elmesélné, hogy ez a stadion is több mint kétezer éves. Nekünk is van egy sereg műemlékünk, várunk, templomunk, amelyek lassan rommá lesznek. Azokat is tudjuk mutogatni nemsokára, és akkor nálunk is fellendül az idegenforgalom – vigasztalódott. Arra gondolt, a görögök elmaradottak lehettek, mert mindenféle isteneket és mítoszokat hittek. Rengeteg templomot építettek különféle isteneiknek. Ezek kétezer év alatt tönkrementek. Látszik, hogy a gazdasági visszaesés már akkor beköszöntött, most hiába sztrájkolnak és tüntetnek Angela Merkel ellen.
Másnap fürdést javasoltak a tengerparton. Ettől sem volt elragadtatva, mert a víz ugyan meleg volt, de hullámzott, ráadásul elsózták. Közben az emberek kifeküdtek nyugágyakra, mintha betegek lettek volna. Egyik nap hajókirándultak. Körbehajóztak egy szigetet, és kikötöttek rajta. Ha hamarabb eszébe jut, hogy Olaszországban nemrég zátonyra futott és elsüllyedt egy kirándulóhajó, akkor el sem indul. De már késő volt visszafordulni. A fedélzetről ugorni is lehetett a mély vízbe, de ehhez sem volt hozzászokva. Nálunk, ha valaki vízbe akarja ölni magát, csak a kútba ugrik, olyanba, amelyikben mély a víz – jutott eszébe. Esténként is mindig volt zene, tánc. De még egy árva csárdást sem húztak. A szövegelés idegen nyelveken folyt, így nem értett semmit belőle, pedig vagy három nyelven is beszéltek a bemondók, de ezek közül egy sem volt magyar, de még román sem, amit még a katonaságnál tanult volt meg.
Ekkor határozta el, hogy többet nem vállalkozik ilyen kirándulásra, mert mindenütt jó, de legjobb otthon. Ott legalább az asszony azt főz, amit ő szeret, ki is szolgálja. Így otthon valóban teljes ellátásban van része. És még a kecskéivel is szót ért.