„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger (...) Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd,
kiért szól a harang: – érted szól.”
Ernest Hemingway
Anyám sír, a telefonban elcsuklik a hangja, a buszvezetőről beszél, mind azt ismételgeti, milyen segítőkész volt, mikor a busz indulása előtt beszélgetett vele. Megadta a telefonszámát, hogy máskor jegyet foglalhassunk. Pár órája még beszélgettek – most már halott. Irigylem az anyámat, mert tud sírni. Én nem tudok.
Pár órával ezelőtt az aradi sürgősségi kórház egyik termében egy Spanyolországból érkező, fiatal román nő vízzel és almával kínált, fogadjam el, mert ez „pomána” a meghaltak lelki üdvéért. Ő a másik buszban utazott, ők szaladtak belénk. Utolsó élelmiszereit, almáit és csokoládéit osztotta szét, hogy „pománát” adhasson. Neki azt mondták, hogy a helyiek sok gyertyát gyújtottak a tragédia helyszínén, és ez így volt rendjén. Szerinte oda kereszteket is kellene állítani. Úgy tudja, ez nem az első tragédia a körforgalomnál, kell a kereszt, hogy a lelkek megnyugodjanak. Távoli világ volt számomra ahonnan ez a lány beszélt, sok kelléket használhat a gyászhoz – én még csak imádkozni sem tudtam, nem is jutott eszembe. Anyámat próbáltam elérni telefonon, sikertelenül. Nagyon egyedül éreztem magam.
A nagylaki rendőr szerint ő már húsz éve a pályán, de ilyen csúnya balesetet még nem látott. Egyértelmű, hogy a mi buszunk szabályosan közlekedett, a másik meg belénk hajtott. Nem tudom, hol tart a nyomozás, azt sem, hogy mi lett a társaimmal. Nem tudom, hány halottunk van. Őszinte részvétem a hozzátartozóknak. A tragédia után annyi rossz komment látott napvilágot, hogy úgy érzem, ideje elmondani, mi történt ott. Minden, amit itt leírok, a saját emlékem.
Ha a balesetről kérdeznek, mindig a csend jut eszembe, a csattanást követő csend. Aki képes volt rá, előbb-utóbb mind kijutott a buszból, és ott álltunk, ültünk a hajnali sötétben. Fényképekről derült ki később, hogy csak pár utcai lámpa égett, az adott fényt. Aznap eső esett, vizes volt a föld. Igyekeztünk csoportban maradni. A hátam mögött ülő fiú nagyon gondosan letörölgette arcomról a vért, majd kozmetikai kendővel tamponálta a fejsebem. Nagyon kevés eszköz állt a rendelkezésünkre, ezért mindenki megpróbált valami átmeneti megoldást találni a problémájára. Apró történetek sokaságát láttam. Volt, aki maradék vizét osztotta meg másokkal, az úton egyik társunk a másikat tartotta, hogy ülve maradjon, miközben kérlelte, ne tépje le a kötést magáról. Valaki a fél cipőjét veszítette el, és most egy vastagabb nejlonzacskót tekert a lábára, kisgyerekes anyuka jajveszékelt, hál’ istennek a gyereknek nem lett baja. Egy hölgy véres arccal panaszkodott, hogy fájdalmai vannak, majd leült a busz lépcsőjére.
Mindannyian elszántan továbbutaztunk volna. Kétségbeestünk, hogy későre ér Nagylakra az új busz. Ha tehettük volna, az első adandó alkalommal megugrunk, még akkor is, ha megsebesültünk. Szerettünk volna elmenekülni, volt, akinek később majdnem sikerült, de a hatóságok megakadályozták. Tragédia helyszínéről nem szabad távozni.
Az egyik sofőr sebesülten szédelgett, és a telefonját kereste, közben meg szegény kollégájáról beszélt. A sofőrünk meghalt – ez hihetetlenül hangzott. Valaki kirepült a busz ablakán, és mozdulatlanul feküdt a földön, nem tudom, ki volt az, nem ismertem meg. A szemüvegem elrepült, nem sikerült megtalálni, a hajnali sötétben nem láttam jól.
A rendőrség ért ki a leghamarabb, utána érkezett a rohammentő-szolgálat (SMURD) és más helyi mentők. Kezdték összegyűjteni a sebesülteket. A rohammentősök átvizsgálták a buszt, még maradtak páran, akik nem tudtak leszállni. Ez meglepett. Néztük, miként dolgoznak, ilyent eddig csak filmeken láttunk. Egy műszaki egység nekiállt a spanyolországi busz szétroncsolódott elején a mentésnek. Akkor tudtuk meg, hogy ott is van két halott. Nem tudom, mennyi idő telt el, egy SMURD-os mentős már másodszor szólt, hogy menjek kötözni. A súlyosabb sérülteket már mind kórházba vitték. Mindenki nagyon udvariasan beszélt. Láttam az arcán, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam, de már hívta is az egyik mentőst, és egy fiatal fiúval együtt mentőautóba raktak. Az elején még beszélgettünk, leginkább a csomagok sorsáról, majd egyre szótlanabbak lettünk. Arad messze volt, túl messze, nem érhettek ki hamarabb.
Kórházi ágyakon röpítve, különféle kivizsgálásokra várva találkozhattunk, megpróbáltuk szemmel tartani egymást. Mindenkinek volt egy jó szava a másikhoz. Többen súlyosan megsebesültek, ezért a kórházban igyekeztek mindenkit ott tartani 72 órás megfigyelésre. Páran, köztük én is, vállaltuk, hogy saját felelősségre távozunk.
A szociális munkás gyűjtötte össze a csapatunkat, lelkünkre kötötte, hogy egyedül ne csavarogjunk el sehová. A cég új buszt küldött értünk, és vártuk, hogy megérkezzen a cég képviselője, mert nélküle nem engedtek el. Halomnyi leletet szorongatva várakoztunk.
Azóta mesélünk. Megpróbáltuk összerakni, mi történt. Később, a rendőrségen, egyenként jegyzőkönyvet vettek fel.
Akkor hajnalban, a busz közepe táján ültem, nem emlékszem sok mindenre. A legutolsó pihenő után elringatott a busz, fejem az ablaknak támasztva aludtam. Arra ébredtem, hogy valami baj van. Kinéztem az ablakon és azt láttam, egy kamion száguld felénk, és mi nem tudjuk kikerülni az ütközést. Férfihang kiáltott, Istent hívta segítségül, majd csattanás, és vér folyt végig az arcomon. Betört az ablak, és üvegcserepek borították a busz padlóját. Sokáig úgy gondoltam, hogy kamionnal ütköztünk, és hogy ez nem így van, arra csak később jöttem rá, mikor csomagomat keresve meg akartam kerülni a buszunkat. Elhagytam az összeroncsolódott részen dolgozó mentőket, majd a busz oldala mellett sok kétségbeesett és sebesült embert találtam. Nem értettem, hogy kerültek oda, kik ők, mert mindenki románul beszélt, és még sosem láttam őket. Arra gondoltam, hogy biztosan láttam volna őket, ha velünk utaznak. Akkor jöttem rá, hogy ez a busz zöld, mi meg fehérrel utaztunk.
A kórházban és később a kevésbé sebesültektől hallott történetekből végül összeállt egy kép. Lassan kiderült, ki hol ült, és mi történt vele. A becsapódás erejétől páran kirepültek az ablakon. Volt, aki beszorult a székek közé. Ha aznap a sofőr nem annyira éber, ma nem lennénk itt, hanem nagy eséllyel mind meghaltunk volna. A kilencvennel száguldó busz pont ott roncsolta volna szét a buszunkat, ahol ültem. A sofőrünk megpróbált menteni minket, az ő lelkiismeretessége mentett meg.
Szeged után anyám hív, valakitől hallotta, hogy baleset történt. Hallom a hangján, azt szeretné hallani, hogy nem voltam ott, hogy jól vagyok. Ott voltam. Anyám sír, a telefonban elcsuklik a hangja.
Roman Katalin
(Forrás: sepsiszentgyorgy.info)
