Az udvaron levő, kék szilvával tele fa medve komát is becsalta az erdőből, a lerombolt kerítést most újította fel a gazda. Egy fatőkén ruskicai fehér márvány várja a művész türelmét, hogy kialakuljon belőle az utolsó, nem fából, hanem kőből való Pietà.
– Gratulálunk, hogy a Lakócát választottátok új egyesületetek nevéül, amelynek néprajzosok is tagjai. Bemutatkozásotok a Teinben, lám, sikert aratott, mert néprajzi-népművészeti értékek, helytörténeti kuriózumok tanulmányozása-kutatása-bemutatása is témakörébe tartozik. Mi lesz a következő feladat?
– Úgy tudom, jövőre megújul az eresztevényi Gábor Áron-obeliszk. Magyarósi Imola művészettörténész kiderítette, hogy az obeliszk tetejére eredetileg Gyárfás Győző egy ágyút is tervezett, amiről eddig nem került elő semmilyen rajz. Van egy olyan elképzelés, hogy annak megformálását nekem szánnák, az lenne a feladatom, hogy külsejében, de arányaiban is összhangban legyen az emlékmű tömegével. Számomra ez megtisztelő feladat. Volt nekem még egy ehhez hasonló, amolyan történelmi témájú munkám a nyáron: a sepsikőröspataki gróf Kálnoky Tibor engem bízott meg, hogy megfaragjam a Kálnokyak családi címerét. Nagy kedvvel végeztem, s már az is lendületet adott, hogy magyarországi vörös márványba faragtam. Úgy tudom, már el is helyezték a kőröspataki kastély homlokfalán, ahol folynak az állagmegőrző munkálatok.
Bár az Éltes család nagytusnádi, csíki származású, Éltes Barna már merejében háromszéki szobrászművész. Csendben azon örvendeztünk: milyen jó, hogy ilyen tehetséges és fiatal ember tanítja-oktatja szobrászatra – nemcsak kerámiából, hanem fából és kőből is – a Plugor Sándor Művészeti Líceum tehetséges diákjait. Éltes Barna teljes katedrával a líceum óraadó tanára. Bizonyára majd az ő keze alól is kerülnek ki a jövő e vidékhez kötődő szobrászai.

Ez a kapu milyen kapu?
Ha Vajnafalván halljuk a fejszebárd, más asztalos- és művészszerszám hangját, akkor ott biztos, hogy a kézdimartonosi származású Bodor János faragómester dolgozik. Abban a faluban ringatták bölcsőjét Forró Antal (1924–1982) jeles kolozsvári festőművésznek, grafikusnak, egyetemi tanárnak, ott a műhelye unokaöccsének, a Szentföld jeles faragómesterének, Farkas Róbertnek. Farkas mondta el e sorok írójának, hogy az első temetői kopjafája az volt, amit nagybátyja emlékére faragott, és amely ott áll a kézdimartonosi katolikus temetőben, Forró ugyanis a há­zsongárdi hantok alatt alussza örök álmát.
Bodor János lapunk orbaiszéki tudósí­tója is volt, azóta befutott faragómester. Sepsiszentgyörgyön egy új kaput állított, akkor beszélgettünk vele. Látod – mondta –, ide, városra, egy modernebb házhoz ilyen kapu talál, amit most éppen édesapámmal állítunk: nem is klasszikus székely gyalogkapu, aránylag korszerű is, de mértéktartó díszítésébe beleloptam mindent, ami a miénk, a leveles tulipánunkat! Nos: ez a kapu milyen kapu, azt mondd meg?!
Bodor Jánost gyerekkoráról, munkásságáról faggattuk.
– A történet valamikor a hatvanas évek második felében indul – kezdett vallomásába –, amikor édesapám az országos érdekeltségű bányaipari építővállalatnál dolgozott. Anno a rovinari-i (Gorj megye) felszíni szénbányához helyezték ki, ahol a fejtéshez szükséges hatalmas kotrógépeket szerelték. Lévén, hogy több­éves munkáról volt szó, a családot is magával vitte Olténiába. Nyolc évet laktunk ott. Az elemi iskolát, a nyolc osztályt Zsilvásáron (Tg. Jiuban) végeztem, természetesen románul. Mivel a nevelőim tehetséget láttak bennem, javasolták, hogy iratkozzam be az ottani zene- és rajziskola rajz tagozatára. A rendes iskolai prog­ram mellett jártunk rajz­órákra, ahol nemcsak rajzolni, hanem model­lezni is tanítottak. Ne­kem nagyon meg­tetszett a model­lezés, úgyhogy elhatároztam: szob­rász leszek. Szám­talanszor találkoztam Constantin Brâncuşi köztéri munkáival, A végtelenség oszlopával (Coloana infinitului), A hallgatás asztalával (Masa tăcerii) és a csók kapujával (Poarta sărutului), amelyek valami módon hatottak is rám. Aztán 1975-ben közelebb költöztünk a szülőfaluhoz. Tudniillik családunk Kézdimar­to­nosról származik, de édesapám Sepsiszent­györgyön kapott állást, így ide jöttünk. A körülmények úgy hozták, hogy Szentgyörgyön az akkori 1-es számú ipari szakközépiskolába, a mai Puskás Tivadarba felvételiztem. Az iskola elvégzése után a „jájában” (IAME) és az „imaszában” (IMASA) dolgoztam, közben elvégeztem a megyeközponti Népművészeti Iskolát Bokor Lázár kálnoki fafaragómester csoportjában. Tíz évig minden nyáron részt vettem a csernátoni faragótáborokban, ahol a Haszmann testvérek vezettek rá a népi fafaragás tiszta forrásaira. Miután megnősültem, Kovásznára költöztünk. Vajnafalván élek és dolgozom, mert itt van az apósomtól maradt asztalos- és ácsműhely. Életem során számos népművészeti tárgyat faragtam, dísztárgyakat, használati eszközöket, népi bútorokat, kopjafákat és székely kapukat. A kilencvenes évek elején dolgoztam a gödöllői Agrártudományi Egyetem Gépfejlő­dés-­történeti Múzeumában, ahol egy másfajta munkával, a régi mezőgazdasági gépek és eszközök restaurálásával-rekonstruálásával ismerkedtem. Ezek között igaz, hogy volt faeke, faásó, vízi- és szélmalommakett stb. Sok kopjafát faragtam a temetőkbe. Most csak az emlékkopjákat említem-sorolom, mert megvallom, ezekre kissé büszke is vagyok. 2006-ban én terveztem a Ko­vászna városi parkban álló 1956-os emlék­művet, én faragtam hozzá a kopjafát, s rá egy évre, 2007-ben kanadai megrendelésre ismét egy monumentális 1956-os emlékkopjafát, amely a torontói Budapest Parkban látható. Egyfajta elégtétel számomra, hogy a csomakőrösi Csoma-emlékház udvarán négy, 2010-ben és 2011-ben készített kopjám áll: Duka Tivadar, Szilágyi Ferenc, Baktay Ervin és Debreczi Sándor jeles Csoma-kutatók és írók emlékére. Azt sem mondhatja el bárki, hogy emlékkopjája áll a mi eredetünket kereső-kutató Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírja mellett, amelyet 2012-ben faragtam, s Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke helyezett el tavalyi indiai látogatása során. Egyik emlékkopjám ott áll a sepsiszentgyörgyi vártemplom mögötti kopjasorban, az 1993-ban végzett mikós diákok rendelték meg. Sok jeles háromszéki népi faragómester munkái között az én kopjáim is ott állnak a kisborosnyói székely-magyar történelmi parkban. Székely kapukat építettem Gyulán, Szegeden és Csen­geren, hiszen ezek a települések mind-mind kapcsolatban álltak/állnak Kovászna városával, amelynek része Vajnafalva is. Jelképes székely kapuim állnak a szotyori és a sepsikilyéni református templom közelében.