Erősd falu északi végében, a Baróti-hegység egyik, nyugatról az Olt árterülete, keletről a Vár-patak völgye által határolt nyúlványán az őskorban nagyméretű kora vaskori erődített település emelkedett. A kiválóan védhető terep­viszonyokkal rendelkező területet, a középkorban is védelmi célokra használták, felépítve ide a Csókás-várat.
A középkori erődítmény, a Csókás-orrának nevezett mintegy 120×40 m, három oldalán meredek hegyoldal által határolt, kifli alakú platón található, amelyet csak az északi oldalról lehet megközelíteni, a tulajdonképpeni Csókás felől. Ma a fűvel benőtt, kaszálónak és legelőnek használt területen alig vehetők észre épület- vagy erődítésnyomok, a plató peremén végigfutó töltés inkább a korábban szántott területről kihordott kövek halmaza, mint várfal maradványa. Az egyetlen, még megfigyelhető erődítést, a platót a hegynyak többi részétől elválasztó, 15 m széles és 4–5 m mély védőárok képviseli, amely azonban nem köthető egyértelműen a középkori erődítményhez.
Talán éppen jelentéktelen maradványai miatt alig szerepelt a régészeti irodalomban, a vele foglalkozó szerzők legfeljebb megemlítették létezését. A hagyomány ugyancsak szegényes információkat közöl a várról. A 19. század folya­mán a helybeliek még a Német Lovagrend egyik várának tartották, és a vele szinte átellenben, a Persány-hegység egyik csúcsán elhelyezkedő Höltövényi-várral hozták összefüggésbe. A ma élő hagyomány szinte semmit sem tud a várról, legfeljebb annyit említenek meg, hogy elhordott köveiből épült az Olt túlsó partján emelkedő botfalusi templomvár.
A vár területén eddig csak Székely Zoltán végzett régészeti kutatást, és eredményei ahelyett, hogy tisztázták volna, tovább mélyítették a várral kapcsolatos kérdéseket. A kutatás során fény derült arra, hogy az erődítménynek volt egy kora vaskori előzménye, valamint arra is, hogy a platót legalább két periódusban erődítették.
Az első időszakot egy gerendaszerkezetű, csak a plató északi részén megfigyelt sáncrendszer (paliszáddal erődí­tett földtöltés) képviseli, amelyet tűzvész pusztított el. Közvetlen közelében, de a sánccal ismeretlen viszonyban talált leletek – egy csikózabla és egy tört markolattüskéjű, egyélű, markolatrögzítő gyűrűvel ellátott penge (szablya?) töredéke alapján –, amelyeket kora Árpád-korinak mi­nő­sített, az ásató a sáncot a 11. századra keltezte.
A gerendaszerkezetű sánc középkori volta, noha a kor­szakban ismertek ilyen típusú erődítési módszerek, a közvetlenül hozzá tartozó, jól keltezhető leletek hiányában egyelőre kétséges. Megtörténhet, hogy ez a sánc a kora vaskori földvár védelmi rendszerének részét képezte, ugyanis hasonló, de nagyobb méretű erődítési munkálatok nyomai figyelhetőek meg a Csókás északi végében is.
A második erődítési periódust a kőből emelt, 1,50 méter, habarcsba kötött kövekből rakott várfal képviseli, amelynek nyomai a plató északi harmadán, a peremhez viszony­lag közel kerültek felszínre. A patkó alakban haladó kőfal csak a terület északi részét védi. Az építők feltehetőleg nem találták szükségesnek a nagyon meredek oldalak fallal történő erődítését, ezeken a szakaszokon legfeljebb sövény­palánk emelkedhetett. Ez az erődítési mód nem csak erre a várra jellemző, más esetekben is, ott, ahol az erődítmény területét meredek oldalak határolták (pl. Parajd – Rapsonné-vára, Firtosváralja – Firtos-vár), hasonló módon erődítettek, megspórolva így a nagyobb munkálatokat. A feltárás során nem kerültek felszínre várkapura utaló nyomok, de a terep adottságaiból kiindulva feltételezni lehet, hogy ez a vár északkeleti részén nyílhatott, más székelyföldi várakhoz hasonlóan, két párhuzamosan futó falszakasz között.
Székely Zoltán ugyancsak a kőből épült erődítményhez tartozóként kezelt egy kővel kirakott felületet, amelyet azonban határozottan elkülönített a várfal maradványaitól, és feltételes módon toronyként írt le. A kőfal keltezése kizárólag a sánchoz viszonyított helyzete alapján történt, és ennek következtében a kőfalú erődítmény korát a 12–13. századra tette. Egyúttal azt is felvetette, hogy a Csókás-vár magánkézbe átment királyi vár lehetett, amelyet az 1241-es tatárjárás semmisített meg.
A terület birtokviszonyai már a 13. századtól jól ismertek, elsősorban a hidvégi nemesek és a sepsiszéki székelyek közötti konfliktus kapcsán, de a várat egyetlen forrásunk sem említi.
Székföldjét (Erősd, Árapatak, Hidvég, Nyáraspatak, Lüget, Előpatak és Hete területe), amely a sepsi székelyek, a brassói szászok és a kyrch-i románok (?!) földjei között terült el, és amelyet egykor a szász Fulkun birtokolt, de az 1241-es tatárjáráskor elnéptelenedett, 1252-ben a felte­he­tőleg Oltszemről származó Akadás fia Bencenc sepsi székely kapta adományként IV. Béla (1235–1270) ki­rálytól. A birtok területén a 13–14. század folyamán csak két település – Hidvég és Árapatak – létezett, míg a közvetlenül a vár mellett fekvő Erősdöt csak a 15. század fo­lyamán telepítették be.
Kézenfekvő lenne feltételezni, hogy a várat Bencenc vagy utódai emelték, de az erődítmény a korabeli lakott helyektől távol található, ebből kifolyólag nem igazán tölt­hette be sem a nemesi rezidencia, sem pedig a mentsvár szerepét. Ráadásul, annak ellenére, hogy a 14. században a terület fölötti jogért a Bencenc-utódok és a sepsiszéki székelyek vetélkedtek, nincs nyoma annak, hogy használták volna, mint ahogy annak sem, hogy a 15. század eleji török betörések idején betöltött volna valamilyen védelmi szerepet. Ez utóbbi eseményekhez kötődik Benkő Elek egyik felvetése, mely szerint a sepsiszéki székelyek által, a botfalusi szászoknak várépítés céljára eladott földterület akár a Csókás-várral is azonos lehetne. Közelebbről megvizsgálva az adásvétel két fennmaradt változatát kiderül, hogy az eladott földterület határának leírásában olyan helynevek szerepelnek, amelyek alapján az eladott terület inkább a Baróti-hegység legdélebbi nyúlványa lehetett, mint a Csókás-vár vagy környéke.
Következtetésképpen, ha fenntartásokkal is, a további kutatásokig elfogadhatónak tartható Székely Zoltán megállapítása, mely szerint a Csókás-vár, amelyben a jelenlegi régészeti adatok tükrében az élet a 13. század közepe táján megszűnt, Székföldje tatárjárás előtti birtokközpontja, a szász Fulkun székhelye volt.
Felmerül a kérdés, hogy Bencenc és utódai, akik a 13. század végére tekintélyes székely nemesi családdá váltak, miért nem hasznosították újra a vár területét. Erre talán a család 13–14. századi története szolgáltathat adatokat. A rendelkezésünkre álló információkból, valamint abból, hogy alig népesítették be, úgy tűnik, a 13. szá­zad folyamán a Bencenc-utódok a Maros menti és egyéb székelyföldi birtokaik mellett csak mellékbirtokként kezelték a területet, és nem laktak folyamatosan itt. A 14. századra, mikor már kénytelenek voltak meg­válni vármegyei birtokaiktól, a felső-sepsiszéki birtokok (Zsombor és Ge­rebencs) benépesítése és megtartása kerülhetett előtérbe. A sepsiszéki szé­kelyekkel kialakult, az 1342. év után tetőző konfliktus során figyelmük inkább oltszemi udvarházuk megerő­sítése felé fordulhatott, mint az ekkor még mellékesnek számító, a sepsi­székiek által nem fenyegetett terület felé. Később, már a Sólyomkő-vár megépítése kerülhetett a figyelem előterébe, míg végül a 14. század végére a birtok már olyan sok tulajdonos között oszlott, hogy nem foghattak építkezésbe.
Ezenfelül a vár elhagyásához hozzájárulhat, hogy az erődítménynek nem igazán lehetett jó híre azok után, hogy az előző tulajdonos és népe falai között pusztult el.
Mindenesetre tényként fogadható el, hogy a vár a 14. századra már elhagyatott volt, és omladozó falai kő­bá­nyaként szolgáltak a környék fontosabb építkezéseihez. Kevésbé hihető, hogy a botfalusi templom építőanyagát innen termelték volna ki, de a vár falainak kövei beépülhettek Erősd mára már nyomtalanul elpusztult középkori temp­lomába, valamint az 1700-ban épült református templom falaiba.