Október 27-én lesz negyven éve, hogy életre hívták, megalakították a Sepsiszentgyörgyi Olt Sport Clubot, a mai MSC elődjét azzal a jól megfogalmazott céllal, hogy összefogja (akkor három sportágban: labdarúgás, kézilabda, birkózás) a város, a megye legtehetségesebb fiataljait, legjobb sportolóit, és a Kárpát-kanyarban addig még nem tapasztalt fejlődési lehetőséget, hátteret biztosítson a tehetségek neveléséhez, kibontakoztatásához.
Október 27-én lesz tehát 40 éves a Sport Clubunk – menet közben az OSC-ből Munkás Sport Club, majd Municípiumi Sport Club lett –, mely időszakról időszakra váltakozó sikerrel játszotta megyénk, városunk sportmozgalmának „zászlóvivő” szerepét, növelte sportágainak számát, elindította atlétika-, tornaszakosztályát... aztán korszerűsítette „ajándékba kapott” sportbázisát, szállodával gazdagodott, műanyag borítású atlétikai pályával... E nagy mozgás közben teljesen eltávolodott a megyétől és részben a várostól. Az eredmények hajszolása közepette megfeledkezett eredeti hivatásáról, és fokozatosan csökkentette a város, a megye tehetséges sportolóinak bevonását, Kézdivásárhelyről még hozott atlétákat – Darvas László, Ambrus Erzsébet, Tódor Edit... hogy Alexandru Vasile mellett legyen rangos képviselője is atlétikánknak, Barótot és Kovásznát viszont kifelejtette, pedig ott is bontogatták szárnyaikat a diáksportolók –, de aztán erre a lépésre is ráuntak az illetékesek, és váltottak, a megye határain túl néztek szét, kívülről hoztak már kész, befutott sportolókat, gondolok itt a Ionescu házaspárra, mindenekelőtt a két olimpián is indult Florinra, az Olteanu házaspárra... a birkózószakosztályt megerősítették többek között Estera Dobréval, Ana Maria Pavăllal, hogy csak az olimpiai résztvevőket említsem, de hoztak még csapatra való nem olimpiai versenyzőt is, a torna sem maradt feltöltetlen, hiszen olimpiai versenyző, Adrian Bucur erősítette sorait... S így lassan-lassan, de biztosan kiszorultak Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye tehetségesei abból a Sport Clubból, melyet lényegében értük hoztak életre. Egyszerűbb volt fizetni a behozott sportolókért, mint dolgozni a hazai tehetségesekkel azért, hogy felnőjenek az élvonalba. Jogos a kérdés: Hol vagytok, székelyek? Tudom, tudjuk, van egy Blázer Imolátok, egy Incze Krisztátok, de a többiek hol vannak?...
A maga rendjén a klub is kiszorult a város kegyeiből. A rossz sportpolitika – mindkét oldalon, tehát a klub és a város részéről – következtében kutya-macska viszony alakult ki, s mindkét fél igyekezett „betartani” a másiknak, így jutott el a klub nevét viselő Szemerja negyedi stadion, sportbázis arra a szintre, melyen ma található – a Szabó Kati Sportcsarnok még állja úgy-ahogy az elvárások mércéjét, de az atlétikai pálya kihasználatlan, a focipálya szintén, a lelátók, az edzőpályák állapota elkeserítő. Mintha nem volna gazdája a sportbázisnak. Ezt látva ugrik be az aranymondás: A gazda szeme is hizlalja a jószágot. De hol a gazda?... Hogy ne maradjon adós a klub, hát „megszabadult” a sportjátékoktól, így aztán nincs, ami a városhoz kösse. Atlétikaverseny nem is tudom, mikor volt utoljára, a birkózás és dzsiudzsicu legfeljebb egyszer-egyszer hívta lelátókra városunk sportkedvelőit, hasonló hajóban evez a torna is. Na szóval, van sportklubunk, de nincs körülötte igazi sportélet.
Van megye-, van városvezetés, vegyék már észre, hogy mi történik, mi játszódik a megyeközpont sportéletében! Lépjenek már valamit, hacsak nem akarják, hogy az történjen, ami a sportigazgatói székkel történt pár évvel ezelőtt, és történik ma is. (nagymohai)
