Túrából körút
Bagoly Levente Bukarestben egyetemista, a biciklizés számára életforma. Mint minden kamasz, mountainbike-kal kezdte, részt vett cross country-versenyeken is, aztán Bukarestbe kerülve, ahol csupa sík és aszfalt, versenykerékpárra cserélte az öreg szerszámot. Azzal kezdett el járni hosszabb távokat, Sepsiszentgyörgytől Bukarestig, onnan le Vama Vechéig, és mert a székely virtus dolgozik benne, egy nap alatt a Bukarest–Kolozsvár távot is meg akarta tenni. Hajnali négykor indult a román fővárosból, éjjel egykor ért Erdély fővárosába, abból a napból kifutott, de a huszonnégy órából nem. És mellékesen Bukarestben biciklis futárszolgálat alapításában is részt vett, amikor ideje engedi, ott is dolgozik.
A fiatalember gyakorlott kerékpáros tehát, nyári útjáról mégsem gondolta előre, hogy ilyen hosszúra sikeredik. Eredetileg egy barátjával túrázni szerettek volna elmenni az Alpokba, két évig nem jött össze, így hát idén egyedül vágott neki. Barcelonába nagyon el szeretett volna jutni Gaudí miatt, hát ezt az úti célt tűzte ki magának. Minden előzmény ellenére sem tudta, mennyire fogja bírni az utat, ezért bebiztosította magát: ha valahol nagyon elfáradna, vagy Barcelonába eljutott, és megelégelte a pedálok taposását, kamion szedné össze őt és kerékpárját. Ám amint rótta a száz kilométereket, és közben egy közösségi portálon tájékoztatta ismerőseit, hol és merre jár, elkezdték hívni ide-oda: ha Párizsban járnál, ugorj be hozzám, írta egyik barátja, másik Londonba invitálta, harmadik Amszterdamba. Egyik város sem esik útba Barcelona felé, viszont a meghívások beindították a fantáziáját, eredeti úti célját elérve hát elkezdte böngészni a térképet, miként lehetne színes, szép utat összeállítani. Így toldotta meg az utat Lon­donig Párizson keresztül, onnan még fel Am­sz­terdamba – odaérve meg átszóltak Kop­penhágából, menjen el oda is. Újabb térképezés, idejébe még belefért, addigra megtapasztalta, hogy erővel is bírja, így kerekedett ki végül a tizenöt országon át tartó nyolcezer kilométeres európai körút.

Éjszakai kalandok
Korábban a hosszú távokat csomag nélkül gyűrte le, ez volt egyetlen kérdőjel, amiért nem tudta indulás előtt napra leosztva megtervezni útját. Most sátort pakolt az útra, váltás ruhát, sokkal többet nem is vitt magával. Kis költségvetésű utat tervezett, éjfélig biciklizés, ahol az este éri, az út mentén sátorozás – származott is néhány kaland ebből.
– Barcelona felé nem volt ismerősöm azon a távon, Magyarország közepén aludtam házban, és következőkor már csak Barcelonában – meséli Bagoly Levente. – A sátrat sötétben húztam fel, kicsi lámpafénynél kerestem olyan bokros helyet, ahol reggel az autók az útról nem látnak, éjjel sem világítanak rám a lámpájukkal, engem sem zavar a hangjuk, de mégse legyek túl távol az úttól. Olyan, hogy felzavarjon valaki éjszaka, hogy ott sátorozni nem szabad, nem volt. Olyan igen, hogy én megijedtem. Egy éjszaka egy farmon aludtam, reggel hatkor a gazda már szántott traktorral, nem vett észre, de megijedtem, gyorsan összepakoltam, és elmentem. Egyszer sátraztam repülőtéren, a francia Riviéra vége felé, éjjel felhúztam a sátramat a tengerparton, ez volt az egyetlen alkalom, amikor megszólítottak a rendőrök, még mielőtt bebújtam volna a sátorba, hogy menjek el. Összeszedelőzködtem, elkezdtem járni körbe a bokrokban, hogy valahol hátrébb, ahol nem látnak a rendőrök, felhúzzam a sátrat, és addig-addig mentem, míg kiértem egy tisztásra. Túlfelől pár fa, gondoltam, ott reggel jó árnyék lesz. Megyek át a tisztáson, a közepén nagy aszfaltcsík. Láttam a felfestéséből, hogy az egy leszállópálya, de este nem volt kivilágítva, gondoltam, nem működik. Reggel a repülő zajára ébredtem, éppen szállt fel. Másik sátras kaland Amszterdam és Koppenhága között történt, betérek egy földútra, bal felől pityókás, másik felől tavat láttam a sötétben, amiről kiderült, gyönyörű pázsit. Nem volt izolírom, úgyhogy nagyon örvendtem, amikor ilyen puha fekhelyet kaptam. Át­mentem a pázsit túlsó felére, és akkor is reggel arra ébredek, hogy valaki nyírja a füvet kistraktorral. Kinyitottam a sátrat, és láttam, valójában golfpályán alszom, gyorsan összepakoltam, reggel hétkor már ott voltak az első játékosok. Vicces volt, amint kijövök a bokrok közül felpakolt biciklivel, integetek nekik, hogy jó reggelt, aztán átsétálok a pályán, vissza a földútra.

Költségtúllépés
A kis költségvetésű út egyik összetevője az ingyen sátorozás, a másik az olcsó, többnyire alapélelmiszerekből álló étkezés – bár a benzinkutaknál megvásárolható gyorsételek nem bizonyultak jó választásnak, „ki is égett a hasam rendesen”, mondja Bagoly Levente. A barcelonai út kétharmadánál már rájött, szupermarketekben kell megvásárolnia a kenyeret, tejféleségeket, gyümölcsöt, e bevásárlásokban eleinte az akadályozta, hogy a kerékpárt ugyan tudta biztosítani lopás ellen, csomagjait azonban nem. Viszont a boltok biztonsági őrei mindig vállalták, hogy ránéznek a bicajra, azonkívül meg kinek kell egy előző napról levetett póló a csomagból? „Meleg ételt, a fél kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem a két hónap alatt. Az érdekes, hogy mégsem fogytam, 75 kilóval indultam, Amszterdamban voltam 73, és mire hazaértem, megint 75 lettem.“
A kis költségvetésű út tehát megvalósult, havi ezerkétszáz-ezerháromszázba került a túra. Az érvágást a kerékpár nem várt elromlása okozta, a tervezett költségbe még belefértek a gumibelsőcserék, egyszer külsőt is kellett vásárolnia, fékpofákat többször is – de a kerékcsapágy törésével nem számolt.
– Szerencsétlenségben a szerencse, hogy ez Amszterdamtól tizenöt kilométerre történt, nem kellett sokat tolnom a biciklit. Visszasétáltam, bevittem egy szervizbe, szét­szedtük a kereket, nekik nem volt olyan al­katrészük, de adtak egy másik biciklit, azzal körbejártam egész Amszterdamot, amíg kaptam egy csapágyat. Harminc euróba került az egész, ebből csupán tíz euró a csapágy, ami elég drága, de még kellett fizetnem a szervizben húsz eurót, amiért használtam a szerszámaikat, pedig én javítottam meg.

A technika vívmányai
Vaskos Európa-atlaszban vezette „naplóját” Bagoly Levente, reggelenként abba rajzolta be az előző nap megtett távot, sátorozási helyét, feljegyezte az időjárási viszonyokat, vagy ha említésre érdemes találkozásban volt része. A térkép azonban csak arra lett volna jó, hogy eltévedjen az országutakon, tájékozódásra nem is azt használta.
– A telefonomra volt felrakva egy offline térkép, olyan, mint a Google-féle, csak nem kell hozzá internet. Az egész térkép-adatbázis benne a telefonban, és ki lehet nagyítani annyira, hogy látható előre a kanyar. Így nagyon pontosan tudtam mindig, hol vagyok, ha el is rontottam néha, láttam, hol lehet korrigálni. Az egyetlen kommunikációs esz­közöm is a telefon volt, nem használtam roamingot, csak wifi-pontoknál tudtam kapcsolatba lépni az itthoniakkal. A roaming költséges, és ha interneten lehet ingyen telefonálni, képeket küldeni, miért ne használjam?
– Szükségesetre?
– Megvolt, használhattam volna, de nem volt rá szükségem, interneten mindennel elboldogultam. És hát Európában azért nem nagyon lehet elveszni.
– A kommunikáció nyelve?
– Angolul tudtam értekezni mindenütt, inkább az volt a gond, hogy a kérdezett mennyire értett angolul. Ha irányt kérdeztem, meg tudtam érteni, mit válaszolnak, ha víz kellett, azt is el tudtam mondani több nyelven, bár ha meglátnak egy fáradt, izzadt biciklist, aki egy üres palackkal mutogat, azonnal megértik, hogy szomjas.

Utak és utak
– Ahol jártál-keltél, milyen a biciklikultúra?
– Nagyon fejlett a benelux államokban, Dániában és Németországban is eléggé. A többiben nem mondhatni, hogy egetverő dolgokat láttam, a franciáknál vagy olaszoknál sok bicikliút nincs, legfennebb szélesebb az úttest, és a szélén fel van rajzolva a biciklisáv. Városon belül nagyjából mindenütt megvannak a bicikliutak, legjobban Koppenhágában, országos szinten a biciklihálózat Hollandiában nagyon jól kiépített. Ott külön bicikliutak vezetnek településtől településig, sokszor nem is az úttal párhuzamosan, olyan is volt, hogy külön biciklikomp vitt át a folyón. Láttam, ahol éppen építették a bicikliutat, csöveket raktak be alá, ez arra szolgál, hogy télen meleg vizet vezetnek bele, és leolvad róla a jég.
– Autós-biciklis viszonyában?
– Ilyen szempontból Magyarország a legrosszabb, ott ugyan vannak autópályák, de azért még elég sok kamion közlekedik az országutakon, keskenyek az utak, tele gödrökkel. Romániában eléggé szélesek az utak: én a vonalon kívül, a kamionok a vonalon belül, egymást nem zavarjuk. De Magyarországon sokszor ledudáltak, le kellett fékeznie a kamionnak, nekem le kellett mennem az útról. Európa más részeiben meg ugyanaz, mint Romániában: ahol nincsenek bicikliutak, annyira széles az út, hogy vonalon kívül lehet menni. Meg ott akkora az autópályahálózat, hogy a teherforgalom nagyrészt azokon zajlik, kis utakon csak a helyi érdekeltségű közlekedés.
– Melyik volt a legnehezebb szakaszod?
– Franciaország déli és középső része, rengeteg domb, ami kisebb hegynek is beillik, szerpentin fel, túlfelől szerpentin le, utána a következő. Naponta megmásztam négy, öt ilyent, és az elég is volt. Ott nagyon rosszul haladtam, csak 150–170 kilométereket egy nap, nem értem el a kétszázat, és másnap mindig büntettem magamat, hogy vagy kevesebb vizet ihattam, vagy nem ettem délig. Így sarvaltam magamat, hogy minél többet haladjak mindig. Meg azok a pillanatok, amikor elvert az eső, napközben nem igazán, de reggel tócsában ébredni nem kellemes.

Barcelona és Verespatak
– Az egész úton melyik a legszebb élményed?
– Mondhatnám, hogy a szentgyörgyi fogadtatás, de szép a barcelonai is. Barcelonába úgy mentem, hogy én akartam, oda nem hívott senki, nem voltak ismerőseim. Éjjel kettőkor érkeztem meg, első dolgom volt megnézni a Sagrada Familiát, sokkal nagyobb, mint amekkorával számoltam, megdöbbentő látvány. Aztán le akartam menni a tengerpartra, hogy ott aludjam a homokban. Ahogy mentem a tengerpart felé, láttam egy lányt, aki gördeszkázott, a hátán hátizsák, abból szólt a zene. Leültem egy padra, pár perc múlva jött egy másik biciklis, elkezdtünk beszélgetni, hogy ő egy briksa-cégnél dolgozik Barcelonában, én is elkezdtem mesélni a bukaresti futárszolgálatról, nagyon talált a szó. Tíz perc után rákérdez, hogy van-e, hol aludnom. Mondom nincs, lemegyek a tengerpartra. Hogy oda ne menjek, mert felköltenek a rendőrök, de ha gondolom, neki van egy nagy terasza, ott ellehetek. Fél­órás beszélgetés után rávágtam, oké, megyek hozzád aludni. Nagyon szerencsés voltam, egy kilencemeletes tömbház tetején volt az a terasz, neki a nyolcadik emeleten a lakása, fenn csak én aludtam egy baldachinos ágyban, reggel széthúztam az anyagot, láttam az egész tengert, oldalra fordultam, akkor láttam egész Bar­celonát, végül is ott aludtam mind a négy éjjelen. Nagyon jól összehaverkodtam Pablóval, bemutatott sok ismerősének, voltak román kollégái is a riksacégnél, sokkal színesebbnek tetszett egész Barcelona azáltal, hogy megismertem egy helyit, mint ha egyedül lettem volna. Úgyhogy Barcelona marad a nagyon különleges fénypontja az egész túrának.
– A biciklid hátsó felére felszereltél egy táblát...
– Ezt már a hazaúton, Győrben raktam fel, a verespataki tüntetések elkezdődtek, amikor én még Prága környékén jártam. El voltam szontyolodva, hogy itthon mindenki elmehet tüntetni, kifejezheti a véleményét, én meg Európa másik felében nem tehetek semmit. Aztán rájöttem, én is tudok tüntetni a magam módján, ezért szereltem fel az I pedal for Roşia Montană feliratot. Ma­gyarországon különösebben nem reagálták le, de Romániában sokszor dudáltak szolidaritásból és tapsoltak az autóból.
– Lehet, korai rákérdezni, de ez az út szült-e következő útra ötletet?
– Hogy egyedül mentem, utólag jó döntésnek bizonyult, mert így sokkal jobban tudtam átélni a környezetemet, ha valakivel együtt megyek, legtöbbet egymás közt beszélgettünk volna. De sokszor hiányzott a társaság, például találtam egy folyópartot, ahol egy fáról lehetett ugrálni a vízbe, ott én csak egyet fürödtem és továbbmentem, mert egyedül nem érzi olyan jól magát az ember, de ha többen vagyunk, lehet, maradunk két napot is. Ez adta az ötletet, hogy jövőben többen nekivágjunk, sokkal rövidebb távon, például Horvátországba, és ott a tengerparton fel-le járni. Nagyobb tervem is van, de csak majd, ha befejezem a sulit.