Szerencsére alig egy hét múltán megjött a szövetség vezetőinek jobbik esze, s bejelentették, hogy az EB kategorikus elutasítása dacára belevágnak itthon és hét tagországban az aláírás­gyűjtésbe. Végül is az Európai Bizottság jogköre nincs kőbe vésve, a világ, vele együtt az unió is változhat, s előbb-utóbb bekövetkez­het, hogy nemcsak a nemzetállamok szövetségének tekintik a nagy vajúdások árán megszületni készülő laza államalakulatot, hanem valamilyen formában, a jelenkorinál természetesen hangsúlyosabban helyet kapnak a „jogok asztalánál” a kisebbségek is. Az ugyan­is egyfajta politikai vakságra vall, hogy az említett testület tagjai eltekintettek attól, hogy például az UNESCO kutatása szerint is Európában 94 nyelv él, ebből 77 őshonos, 35-öt egy-egy állam határain kívül is beszélnek, összesen százmillióan, tehát minden ötödik ember kisebbségi. Ráadásul, egyetlen etnikailag „tiszta” állam sem létezik e földrészen. Talán másfelé sem sok. Jó ideje már a kontinens nagy államai, unióval vagy anélkül, de szemérmetlenül etnikai egyszínűségre törekednek, szeren­csénkre e folyamat lassabban halad, mint szeretnék, ráadásul az elmúlt évtizedekben nem egy már nyelvét vesztett kisebbség is magára ébredt – walesiek, frízek, gallegók, szorbok –, élesztgetik, ápolgatják elveszni látszó anyanyelvüket, kultúrájukat. A nemzetiségek öntudatra ébrednek, tudják, hogy nyelvük, szokásaik a világörökség részeként érték, melyet őrizni illik és kell. Mi, magyarok, kiket a huszadik század szétszaggatott, de eltiporni nem tudott, szinte arra predesztináltattunk, hogy az euró­pai kisebbségek jogküzdelmeinek, megmara­dásért vívott harcának élére álljunk, s ha szem­be is megyünk Európa nagy nemzetei­nek gőgjével, a szándék mégiscsak össze­cseng az unió jelmondatával, mely azt hirdeti, hogy a sokszínűség adja egységét, s egyben reménykedjünk, kontinensünk majd a régiók Európájaként válik igazán naggyá és erőssé.