Élek a visszaszerzett magyar állampolgárságommal, gond nélkül, Kőbánya Kertváros egy régi-új, tágas lakásának külön szobájában. Ha pihenőre tért a család, az ovis gyerekek ágyba parancsoltattak, a Hárslevelű utca csendjében veszem a friss, a nemzetérzelmű sajtó legkedvesebb lapjait.
Egy hetilap legfelül a paksamétában, találomra lapozok bele. Milyen meglepetés, szeptember 5-i számának, 32. oldalán Haszmann Pál Péter mindig gondterhelt arca néz velem szembe, mellette jobbra a Csernátoni Múzeum egy darabkájának szép-színes fotója. A megyénk határain túl is jól ismert, népszerű közéleti kultúrás, muzeográfus ad interjút somogyi Rózának A székely hagyományok oltalmazó bástyája cím alatt. Hát ne olvassam el, miként nyilatkozik a komor arcú férfiú, aki nemrég részesült magas, magyar állami kitüntetésben? Nyolc székelyföldi kitüntetett egyikeként vette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Tudjuk, jól megérdemelten.
Aztán négy oldallal tovább a feltűnő, bizarr cím: Trianon pozitívuma. Itt valami tévedés lehet, fut át agyamon. Hogy lehet nekünk, nemzetemnek, Magyarországnak eredmény, kedvező fejlemény, álláspont, vélemény a történelem eddigi leggyalázatosabb diktátuma, a Trianoni, mely gyakorlatilag gyarmati sorsba süllyesztette az anyaországról leszakított részek többmilliós magyarságát? Mert gyilkoltak fegyverrel, pogrommal száműztek, ócsárolnak, fenyegetnek, szülőföldünk elhagyására sarkallnak, beolvasztanak, anyanyelvünk feladására kényszerítenek közvetett módszerekkel! De sietve ítélkezem az oldalas jegyzetről, amit figyelmesen átolvasva, legszívesebben egészében idemásolnék. Így is, Balczó Mátyás utólagos engedelmével idézem írásának epilógusát: „Isten útjai kifürkészhetetlenek – tartja a mondás. Ezt alapul véve, a temerini magyarok ünnepét figyelve, a székelyek szabadságszeretetét és makacsságát ismerve, lehet, hogy a nagyhatalmak éppen a trianoni békediktátummal biztosították a magyarság megmaradását. Ugyanis ha nem szakadnak magyarok milliói az új államhatárokon túlra, idegen országok elnyomása alá, az elmúlt közel száz év nem arról szólt volna, hogy mindenáron csak azért megmaradjanak magyarnak, hanem talán felpuhultak volna a kádári vagy ahhoz hasonló, más nevével fémjelzett gulyáskommunizmusban. Mint ahogyan ez történt maradék Magyarországon, aminek következtében (hála Istennek) egyre többen járunk innen a határon túlra, hogy újratanuljuk magyarságunkat. Mert vannak, akik újratanítanak minket Temerinben, Székelyudvarhelyen, Beregszászon vagy éppen Berzétén.”
Tisztelt szerkesztő úr! A székelyföldön élő nemzedékem nevében is szívből köszönöm a felénk küldött bátorító-biztató szavakat, a velünk együtt érző, bátor kiállást, a felénk nyújtott jobb meleg kézszorítást, amit eddigi, korábbi írásaiból is kiéreztem.
