Üres szekerek
– Pici koromban fejeződött be a kollekti­vizálás, be kellett állni, s édesapám, hogy ne veszítse el bár a lovait, fuvaros lett. A szekeret is elvették volna, ha nem. S ő azt mondta, inkább így, hogy a lovacskáival dolgozhasson tovább. Hordta a takarmányt, jól is ment, nem volt gond, pénz is jött elég szépen, s emellett el tudott mindenkinek húzatni, szénát bevinni. Megcsinált mindent, éjjel-nappal dolgozott. Nála hagyták a lovat. Az volt a legjobb, hogy a keresetét zsebre tudta vágni utána is. S nem bekötötte az istállóba, hanem elfutott az erdőre, s hozott egy terű fát éjjel. Ezt csinálták mások is. Nem egyedül ment, hanem öten-hatan, s a rendőr olyankor hiába leskelődött, mert úgy kijátszották, hogy! Egy üres szekeret lezergettek az egyik úton, s a másikon nyugodtan jöttek a többi szekérrel. A rendőr hallgatózott éjjel, hol zereg a szekér, elfutott arra, s várta, de az üresen jött. Kijátszották. Mobiltelefon nem volt, hogy segítséget hívhasson. Ide tesznek egy románt, ugye, bár itt magyar volt ugyan, de azt is ki tudták játszani, mert hazai pályán mindent jól ismernek, az pedig idegen. Az amíg kitanulta, sok víz lefolyt az Esztelnek patakán.

Vásott kölyök
De én nagyon rossz gyermek voltam! A rosszaságom nem abból állt, hogy csak rosszat tettem, hanem a csintalankodás, a kíváncsiság rávitt mindenre. A másik az, hogy mindenki rámfogott olyasmit is, amit nem is én követtem el. S akkor az embert ez megpecsételi már gyerekkorában. Ha az óvodában téged kiáltanak ki a legrosszabbnak, ahogy iskolába kerültél, már rád ragadt a jelző, hogy rossz fiú vagy. Viszont büszkén mondom: én örökké szerettem tanulni, és örökké láttam a célt. Már óvodás koromban azt mondtam, ha nekem valami kell, én azt kiharcolom magamnak akármi áron is.
Mikor kisgyermekkoromban az első tanító nénit megláttam, azt se tudtam, mivel kedveskedjek neki. Akkor érkezett, fiatal tanító házaspár, a férjével itt telepedtek le. Bementem a szomszéd kertbe, s egy marék diót hoztam neki. Azt kérdezte: hát hogy tudtál te kicsi gyermek akkora kerten bemászni? Később is azt mesélte a tanító néni, azt feleltem: én, akit szeretek, azért a tűzbe is bemennék! Akkor első látásra azt a tanító nénit annyira megszerettem. Az első pofonokat, figyelmeztetéseket, leckéztetéseket is tőle kaptam, de a sok szeretetet, amit adott a tanító bácsival együtt, nem felejtem. Mondjuk, ő kicsit keményebb volt, tőle elég sokszor kikaptam, jogosan nagyrészt, mert mint említettem, huncut gyermek voltam. Verést miért? Hát megcsináltam a fakardot, hogy kardozzunk az udvaron, s azt elvette. Vagy ott volt a fa tolltartó a padomon, elkap­ta, s úgy csapta a fejemhez, hogy az hatfelé ment, s ömlött a vér. Vagy a padban ültem, nem figyeltem oda, zavartam a többieket, s úgy megcsapott, hogy kihengeredtem a padból. Azt mondom, megérdemeltem. Édesapámtól? Tőle is kikaptam. Sokszor. Volt, amikor okkal, de sokszor nem érdemeltem volna meg, meg lehetett volna beszélni. Épp azért én úgy neveltem a gyermekeimet, hogy nagyon ritkán csattant el egy-egy pofon, ritkán voltam durva velük. Nagyon-nagyon ki kellett hozzanak a sod­romból! Ha úgyse csinálták, amit többször elmondtam. De engem már kicsi koromban beléneveltek a verésbe. A tanulás nem úgy ment, mint ma. Sokszor hajnali négy-öt órakor keltünk a szüleimmel, lementünk, négy-öt árat meghúzattunk, amíg nyolc órára iskolába kellett érjek. Délután hazajöttem, s „gyorsan öltözz átal, mert meg kell állni a lovak előtt!”, s mentünk szénát hordani. Gereblyélni, villázni nem tudtam, kicsike voltam hozzá, de a lovak elé állítottak, hogy ők édesanyával tudják megrakni a szekeret. A falu környékéről hordtuk, ami a lovaknak, teheneknek kellett. Sok tagban feküdtek, mert itt, Bélafalván nagyon el van aprítva a határ ma is. Az ember, ha ránéz egy szatellitképre – tegnap is bent voltam a mezőgazdasági kifizetési ügynökségnél –, katasztrófa, mi kicsi parcellacska van nálunk ahhoz képest, hogy Maksa környé­kén tíz-húsz hektárok össze vannak csoportosítva, s másképp lehet gazdálkodni. De hát nálunk itt rosszul, pontatlanul mérték ki a földeket. Nem talál a térképpel, s emiatt sok ember nem kapta meg most az uniós támogatást a tavalyra, én sem.

Jóság és rosszaság
Na de visszatérve gyermekkoromra: azok a roráté misék karácsony előtt, amikor nagy­anyám öt órakor szöktetett az ágyból, s elvitt a templomba, hát az milyen élmény volt! Figyeltem, mi cseng, amikor jő bé a pap bá­csi. Akkor határoztam el: ez olyan szép, és olyan kedves a pap bácsi, annyi szépet mond, szóval, igyekeztem jónak lenni, hogy én is ministrálhassak. S akkor nagymamám elé­küldött, János atya reatette a kezét a fejemre, s azt kérdezte: akarsz-e pap lenni? Egészen apró gyerek voltam, mások is emlékeznek: örökké azt mondtam: én pap bácsi leszek. Később a rosszaságom annyira más képet ala­kított ki rólam, hogy a tanító néni is azt mondta: „Ez kivitelezhetetlen. Te oda nem fogsz bejutni, oda téged nem vesznek fel.”
Pedig én nem rosszindulatból tettem, amit tettem, hanem a kíváncsiság vitt rá. A kutya egyszer lekörmölt, erre megfogtam, és levágtam a körmeit. Vagy kíváncsi voltam, hogyan költi a tyúk a tojást. S felvettem a kotlót, s néztem, hogy lesz abból csürke. S elkezdtem összetörni a tojásokat, hogy melyikben mi van. Ilyesmikért, persze, kikaptam. Vagy nem volt olyan gyümölcsfa a faluban, aminek a gyümölcsét meg ne kóstoltam volna. Nem volt azért különösebb baj, mert falun nem haragudtak, csak ha letörted az ágat vagy összetörted a kertet, de ha édes­apámnak a fülébe jutott, ilyenkor kaptam a legtöbbet. A tanító bácsitól szintén a huncutságokért, de nem hányom fel senkinek, megpróbáltak visszatartani, én pedig elég gyakran megbántottam őket, mert az órán nem figyeltem, vagy szünetben nem azt csináltam, amit kellett volna.

Kemény időszak
Hányan voltunk az osztályban? Béla­falván 1957-ben csak hárman születtünk, Albert Béla, Illés Jóska és én. Az ’56-osokból és az ’58-asokból is többen voltak, de mi csak hárman. Az elemiben az első és harmadik osztályt egy tanító tanította. Az öt-nyolcadik osztályt Polyánban (Kézdiszent­kereszt) jártam, mert csak ott volt felső tagozat. Az nekem nagyon kemény időszak volt. Ugye, két kilométert kellett ingáznunk Bélafalváról, télen gyalog kellett menni. Biciklim nem volt, hát kitaláltam ötletesebbnél ötletesebb dolgokat. Mivel autóbuszbérletre nem jutott mindig pénz, az autóbusz motorházát kinyitottam hátul, és amikor elindult, oda azonnal felültem, s a ventilátorszíj mellett Polyánig utaztam. De azt is megtettem, ha hó volt, vittem a szán­kót, s amikor indult a busz, a kipufogócső­höz odakötöttem a szánkó szíját, s Polyánig áthúzattam magamat. A sofőr nem vette észre. Máskor a kanyarban lehengeredtem, egyet jót gurultam. Felkeltem, és gyalog mentem tovább. A szánkó is lemaradt per­sze, húztam magam után. Ilyen csínyeket követtem el, ezeket mások nem nagyon merték megtenni. Az iskolában olyan év nem volt, hogy a szüleimet ne kelljen áthívni, kivált édesanyát. Ötödikes voltam, és a nagyobbak nem nézték jó szemmel, hogy egy kicsit átnézek a fejük felett, mindenben próbálok én vezetni. Nagyon sokszor megvertek. Kivált a polyániak, megvolt a riva­lizálás. Mondom: valamivel meg kell bosszul­nom. Amikor a fiúkat megbuktatták, és bekerültek az én osztályomba, még többet herregtünk.  Egyik alkalommal biológiaórán felállított a tanárnő felelni, és a hátam megett ülő kolléga a hegyes bicskát feltette a padra. Ahogy feleltem, jó gyorsan leültem, s a bicska majdnem tövig belement a fenekembe. Felszöktem, kiabáltam, megláttam a vért, nem tudtam, mi történt – ő a bicskát gyorsan elkapta –, kiszaladtam, be a laborba, oda bejött utánam a tanárnő is, le a nadrágot! Fél órát kenegettek, pucoltak, amíg sikerült megállítani a vérzést, lera­gasz­tották. És könyörögtek, ne hozzam tudomásul, ne legyen belőle botrány. Na, én hallgattam is egy kicsit, de aztán csak kiderült, mert az osztálytársaim látták, hogy nem csu­pán egy egyszerű tűvel szúrtak meg. Persze magaviseletlehúzás lett az osztálytársnak. Vagy gólyafészek, madárfészek, olyan nem volt, hogy én ne tudtam volna, hány tojás és fióka ül benne. A csűr tetejire is felmásztam, meg kellett néznem. S olyan se volt a faluban, hogy ne tudjam, hol édesebb a körte, s melyik cseresznye milyen. Adtak, nem adtak, mindenképpen megkóstoltam.
Barátom? Én a véleményemet mindig sze­rettem megtartani, ezért szerettek velem lenni, de inkább a lányok udvaroltak körül. Öt-nyolcban a padtársaim is inkább lányok voltak, velük jobban kijöttem. A  beszélő­képességem már megvolt, azt szerették, mindig előzékeny voltam, figyelmes, megleptem őket valamivel. A fiúkkal meg: amikor a po­lyániakkal verekedtünk, a bélafalviak mellém álltak. De hazafelé a bélafalviakkal is összekaptunk. A falu megosztottsága már akkor is működött. Akik a főút mellett laktak, nagyobb rendűnek érezték magukat, minket, a falu közepiben lakókat meg lemaradottabbaknak. Náluk ugye már aszfaltozni kezdtek, nálunk meg sárosak voltak az utcák. Ők ugye a főútra lépnek ki – mi meg csak a mellékutcára. Ilyen gyerekes dolgokat hánytunk egymásnak a szemire. A polyániaknak meg azt, hogy nektek csak borvizetek van, de nekünk akkora állomásunk, lerakatunk, s nektek nincs. Vagy Bélafalván van közbirtokosság, Polyánban azt se tudták megcsinálni. „Borvizesek vagytok, attól veresbélűek!”

Tyúktetvek
A tanárokkal aránylag jó viszonyban voltam, szerettem meglepni őket valamivel, de néha nagyon felmérgesítettem őket. Húsvét másodnapján, vízbevető hetfün akkor iskolába kellett menni, kicsi kölnis üveggel öntöztünk. Én egyszer kivettem a dugót, meglocsoltam a tanárnő ruháját, meg másutt is, s hiába tiltakozott, a szeme közé is loccsantottam egyet. Életem egyik legnagyobb pofátlansága volt, ami történt, ki is rúgtak az iskolából. Kérdezték is, hogy akarok én papnak menni, ha ilyeneket csi­nálok.  Hatalmas verést kaptam érte ott is, itthon is az ostorral. S akkor egy még nagyobb hülyeséget csináltam, miután meg­verődtem, kiszaladtam a házból, fogtam egy nagy követ, bedobtam a kútba s elbújtam a tyúkpajtában. Amikor a kő nagyot csobbant, a szomszéd meghallotta és kiabálni kezdett: „Sanyi, gyere, mert lehet, a kölyök a kútba szökött!” S akkor elé a kankót, s kezdtek keresni a kútban. Én tyúktetűvel úgy megteltem, hogy már nem bírtam vakarózni. Mondom: mese nincs, ki kell jőni. De ők akkor már ketyegtek az idegességtől, hogy én biztos a kútban vagyok, s nem kapnak meg. Mert látták, hogy bugyborékol, a kő ugye lement fenékig. Én meg se gondoltam, mekkora fájdalmat okozok ezzel. S akkor kijöttem a pajtából, ők megfogtak és hátravittek, berekesztettek a pincébe, hogy ott a tetvek lakmározzanak rajtam. Hála a jóistennek, megérkezett a brassai nagymamám, s kérésére bevittek a házba, megferesztettek, mert akkor már nyüzsgött mindenütt rajtam a tetű. Nem tudom, mi lett volna reggelig velem, ha nincs a brassai nagymamám.
(folytatjuk)