Gyermekkorban aromájuk, illatuk is van az anyanyelvi szavaknak. Két háló narancsot hoz haza a lányunk-vejünk, no meg a hatéves Peti. A konyhában kölcsönösen mosolyog egymásra a narancshalmaz és Peti, aki anyás hangon morfondírozik: ennek vajon lejárt-e a zamatossági ideje?
Egyszerre robban ki mindannyiunkból a nevetés, mert lévén szó zamatos déligyümölcsről, a kérdés igen helyénvaló. Bizony van a narancsnak nemcsak jótállási, hanem zamatossági ideje is! Ez a zamatossági idő hamarabb elfogy, mint a szavatossági, mert a jótállási időn belül még fogyasztható ugyan a gyümölcs, de ha sokat veszített nedvességtartalmából, akkor taplós, zamata nem az igazi.
A mi családunkra vonatkoztatva telitalálat ez az anyás zamatossági időfirtatás, mert Peti édesanyjának az első pillantása bármilyen élelmiszer esetében a jótállási idő megállapítására siklik. Nem savanyodott-e meg a joghurt, nem avas-e a vaj, a fogyaszthatósági, a zamatossági időn belül van-e a virsli, nem poshadt-e meg a narancs? Peti ezt hallja, részt vesz az ellenőrzési ceremóniában, és spontánul megszületik s előbuggyan ajkai közül a gyönyörű szó, a zamatossági idő.
Azért is történik ez, mert Peti abban a korban van, amikor ízlelgeti a szavak zamatát, játszik velük, rímbe sorakoztatja őket, népdalok kádenciájára igazítva énekli is. A kézírást nem ismeri még, de számítógépen ír, olvas, rajzol, zamatos maga Peti is, mikor megörvendeztet egy-egy új szóval, most éppen a zamatossági idővel.
Szép és jó szó ez, lám, még a számítógép is elfogadja mint ismerőset, és nem jelez vissza, hogy keressek helyette mást.
