Mielőtt bárki felszisszenne: nem véletlen a kis betű e magasztos szavunk elején. Kikről szót ejtenék, mi vagyunk, emberek, magunkat sokszor Istennek képzelők. Ma már nem is tudjuk, mivel és hogyan kezdődött az egész.
Talán Éva almájával, talán Ádám szerelmes balgaságával, ki tudja. Persze, mindent ráfogtunk a kígyóra. Hja, könnyű annak az élet, kinek ördöge van, rá lehet kenni minden bűnt, mit mi követtünk el, aztán kis gyónás, mossuk kezünk, mint Pilátus, és mehet a vétkezés tovább. Így is nézhető, láttatható keresztény világunk némi globalo-liberális „jóindulattal”. Hogy mennyire könnyű Isten követőjének lenni, azt azonban mi tudjuk igazán, kik naponta érezzük a kötődés minden kínját, de minden gyönyörűségét is.
Zajos, csörtető századunk embere azonban messze nem ebben a szépséges vívódás, keresés és rátalálás világában él. Legalábbis nem a kellő, várt, mindig remélt többsége. Nem, mai korunk kreált, művi, messze a teremtettől. Ma keresztényüldözésről beszélünk (ha merünk), tagadjuk Európa ilyetén gyökereit, levesszük a falról a keresztet, és tiltjuk a „megosztó” közösségi karácsonyfát. Ecce globo liberalis! Mi több, balgaságunkban Isten helyébe a médiát állítjuk, a csordogáló pénzt, a múló gyönyört, s nem vesszük észre a mind e mögött vigyorgó gonoszt, ki ósdi hüllőalakját levetve most épp maroknyi bankember alakját öltötte fel, kik kényük-kedvük szerint mozgatják bábuikat: minket.
Sokan vagyunk a Földön, de szép számban termelünk javakat is. Mégis éhhalál és dögvész vár millió még meg sem születettre. Mert inkább kidobunk mindent, mi fölösleges, de senkinek nem adjuk oda, csak ha fizet. Mákonyos önhittségünkben kerge birkát klónozunk. Vagy épp arra szottyanó kedvünkben szó szerint elkaparjuk a saját jövőnket, meg nem született gyerekeinket önkényúrként ítélve halálra. „Megválasztatjuk” a világra jöttekkel kényük szerinti nemüket (ó, ti, gender gaz feltalálói), és kezébe adjuk a töltött fegyvert annak, ki épp megunta életét. A szent eutanázia nevében.
Rákos betegemnél voltam minap, megszámlált napokkal. A család aggódva, kiutat keresve próbált volna mindent, mi lehetséges vagy lehetetlen már. A szenvedő viszont – arcán szép, idősödő hölgyek szinte földön túli derűjével – csendesen leintette őket, majd rám nézett, s azt mondta: „Doktor úr, én felkészültem. Tudom, mi következik. Nem félek. Ha bajom van, ha jobban fáj, majd üzenek, de ha erre jár, szívesen látom bármikor.” Bevallom, meghatódtam és megnyugodtam, majd elmeséltem neki, hogy édesanyámat juttatta eszembe, ki mikor megtudta halálos baját, ennyit kérdett: Ezt végig kell csinálni, fiam? Végig, anya, mondtam, de itt leszünk veled. Bólintott, s ezután még tizenegy hónapot voltunk együtt, az utolsó napig. Emberi módon. Ki lenne, lett volna jogosult arra, hogy másként döntsön ebben? A jóistenen kívül senki.
Gyerekként nem értettem, hogyan lehet szenvedésünk felajánlani Neki? Ma már kapiskálom. És várom, hiszem azt a világot, amikor mindez természetes lesz mindenki számára. Amikor megszületnek az emberek. Mind. Fiúként vagy kislányként. Nem „utóválogatva”. Amikor dolgoznak, szeretnek, esznek, alszanak, álmodnak (mint én is most), és imádkoznak. Mosolyognak, örülnek, és szépen elmennek a Gazda színe elé, amikor Ő hívja őket. Együgyű utópia? Lehet. De vallom és vállalom. És kívánom neked is, kedves olvasó.
