Utálom a kutyaürüléket! – felirat egy tömbházak közti garázs ajtaján. És ugyanez román nyelven is. Nem mintha a kutya egyik vagy másik írást el tudná olvasni.
A gazdik épülésére szolgálna a kétnyelvű felkérés, de ők éppúgy írástudatlannak bizonyulnak, akár a póráz másik végén futkosó, a tömbházlakásból kiszabadulva magán könnyítő eb. Holott az udvar egyik rendszeres látogatója orvos, másik dobozból kihúzott, kikent-kifent hölgy. És a többi sem alábbvaló, kinézetre, műveltség dolgában, de annyi azért mindenesetre elvárható tőlük, hogy az írásos papírt meg tudják fejteni. Vagy ha mélázó, az emberiség sorsának jobbításán járó gondolataikba elmerülve átsiklana tekintetük a garázs ajtajára tűzött feliratok felett, hát abba a szürke bádogdobozba csak-csak bele kellene botlaniuk, kutyalány, kutyafiú van oldalára festve, fekete műanyag zacskó lóg ki belőle. Az utalás eléggé egyértelmű.
Mikor jövök vissza, lesz...rom – olyannyira képtelen mondat, ráadásul kijelentő módban, hogy a kapuja előtt a járdát az udvarral összesimító atyafi kezében megáll a vakolókanál. Előbb fel sem fogja a megjegyzés értelmét, az elszálló hangokat visszaidézve próbálja összerakni a szavakat. Érthető mondattá állnak össze, épp csak értelmét nem tudja megfejteni. A ténymegállapítást közlő járókelő, mintegy nyomatékot adva szavainak, megáll, bizonyára válaszra vár. Az atyafi szájából már buggyanna ki a kacskaringós felelet, aztán felnéz, és lemond a válaszadás jogáról. A kihívó nem érdemli meg a mérkőzésbe kapcsolódást, nemcsak a játékszabályokat nem ismeri, de egyáltalán semmiféle tudomása jogról, munkáról. Az atyafi hát visszatér vakolókanalához, a másik még ácsorog pár pillanatig, aztán valami cifrákat sorjázva odébbáll.
Párhuzamos történetek, semmi közük egymáshoz. Csak hát az ember elgondolkodik: a dolgát elvégezni kénytelen házi kedvenc négylábú vagy a más munkáját ily módon lefitymáló kétlábú élőlény ér-e többet?
