– No de ilyet! A fák repülnek, a rigók meg egy helyben állnak a levegőben!
– Bizony, bizony – mondta nevetve egy arra tévedt sündisznó –, azt hiszik, hogy repülnek, pedig még meg se mozdultak!
Hát ennek a fele se tréfa – gondolták a rigók. – Ha már ketten is mondják, bizonyosan igazuk van. De mi történhetett a fákkal, hogy most repülnek, és mi történhetett velünk, hogy szállni sem tudunk?
Ijedten rászálltak egy fa tetejére. Ez volt a szerencséjük, mert a fa lombjai halkan súgni kezdték:
– Ne higgyetek a rókának, ravasz volt annak minden dédapja is! Becsapott titeket, hogy elhenceghessen újabb ravaszságával az állatok előtt.
Most már nyugodtan folytatták útjukat a rigók, és megérkeztek rokonaikhoz a szomszéd erdőbe. Volt is nagy vendéglátás, vigasság a legmagasabb fa tetején, és három napig egyfolytában énekelt az egész rigórokonság. Három nap múlva aztán sírva-ríva búcsúzkodni kezdtek, és megígérték, hogy jövőre újból eljönnek. A rokonok még az erdő széléig is elkísérték a három rigót, és falevelekkel integettek a távozók után.
Már majdnem hazaért a három szép hangú szárnyas, amikor észrevették, hogy egy fa tövében ott ül Lomposfarkú János. Na most visszaadjuk a kölcsönt – gondolták, és egyszerre mind a hárman rákiáltottak a rókára:
– No, de ilyet! Róka farok nélkül! Hát hova tetted a farkadat?
Nosza, megijedt a róka, és hátravetette a fejét, hogy csakugyan hiányzik-e a farka. Persze hogy nem láthatta, hiszen rajta ült, de erre nem gondolt, csak sírni kezdett nagy keservesen, hogy mi lesz most már vele, minden állat rajta fog nevetni ezután.
Az egyik rigó komolykodva megszólalt:
– Az előbb arra szaladt egy kutya, szájában a farkaddal, szaladj utána, még utoléred!
Szaladt is a róka, mintha puskából lőtték volna ki, a rigók pedig nagy nevetve hazarepültek a fa tetejére.