Az Esetlenségünk krónikája, az M Stúdió legújabb előadása arról (is) szól, hogyan változik egyének, mondjuk egy nagyvárosi buszmegállóban vagy az utcán esetlegesen, véletlenül vagy az eleve elrendelés a véletleneket esetlegesen mozgató rejtett szándéka szerint – közösséggé.
A vendégrendező Yves Marc hihetetlen empátiával mutatja be a folyamatot, amelynek számtalan komikus, tragikus és tragikomikus, groteszk és megrendítő fázisa van. A tizenegy előadó – Claudia Ardelean, Gáll Katalin, Fatma Mohamed, Nagy Eszter, Polgár Emília, Sânziana Tarţa, Bajkó László, Sebastian Marina, Orbán Levente, Szekrényes László és Veres Nagy Attila – az elgépiesedést, az elidegenedést parodizáló közös ugrándozástól, infantilis totyogástól (amelyet hangok, különféle nyelveken ordított vagy suttogott, félig elnyelt szavak „hitelesítenek”) a közöttük kialakuló és hullámzó, szeszélyesen váltakozó, különös, bizarr, érzelmi kapcsolatokat illusztráló táncokig igen széles skálán mutatja be, hogy mire képes az ember egyedül, s mire közösségben. Mire képes a teste, amikor nincsenek szavai, egyedül, magára hagyottan vagy a többiekkel együtt, akikkel kapcsolata mindvégig szeszélyesen esetleges. Ezek az emberek, hosszú kabátban – mint a kultikus amerikai film, A szárnyas fejvadász mutánsai vagy A hegylakó sorozat halhatatlanjai, akik viszont kardot rejtegetnek a kabát alatt, hogy levágják egymás fejét, mert csak egy maradhat – libegnek végig a színen, s már a kezdet sem sok jóval kecsegtet. Yves Marc vendégrendező téziseket dolgoz ki a közösséggé válás etapjairól, s ezeket illusztrálják az előadók, ismétlem, hihetetlen beleéléssel és érzékenységgel. A hosszú, libegő ballonkabátokkal Bocskai Gyopár jelmeztervező a szereplők esetlegességére céloz, sebezhetőségére, védtelenségére, a történetbe való belevetettségükre, sugallva azt is, hogy ők maguk a történet, hosszú, szétnyíló kabátban, amely alatt nincsen kard, ami azt sugallja, hogy vagy egy sem marad, vagy megmaradnak mind, de megváltoznak. A változásról is szól az előadás. Állandóan szétnyílnak, lebegnek a kabátok, időnként, amikor agresszívebb fázisába jut a változó érzelmi kapcsolat, az együttlét, le is tépik egymásról, ilyenkor mint trófeát szorítják magukhoz, vagy szagolgatják. (Fetisizmus…)
Honnan indulunk? Egy esetlegesen várakozó társaság egyik tagja hirtelen lezuhan a földre, rosszul lesz. Egyetlen lány figyel fel rá, odamegy hozzá, kétségbeesik, s megpróbálja a többiek tudomására hozni a tragédiát, de azok közönyösen fordulnak el! Sőt, amikor újra meg újra igyekszik felhívni figyelmüket a földön fekvő lányra, brutálisan tiltakoznak! Továbbra sem hajlandóak tudomásul venni a tragédiát (mindez igen életszerű, igen, ilyenek is vagyunk, falkába verődve), de mivel a történetbe vettetnek, s kezdik meg- és kiismerni egymást, bizonyos érzelmi változás is megfigyelhető! Ezt illusztrálják a közösségé válás nagy empátiával, bravúros pantomim- és táncjelenetekkel előadott fázisai! A közönyt felváltja a kíváncsiság, az utánzási vágy, a közös őrjöngések sora. Önjelölt diktátor jelenik meg, aki idomítja őket (Szekrényes László magánszáma kiemelkedik az egész előadásból!), a tánc szédületébe vesznek, hahotáznak, bizonyítva, hogy uralják helyzetüket, de kiderül, ez még sincsen így, újabb megpróbáltatások várnak rájuk, egyéni vagy csoportos agressziók, s elveszítve energiájukat lezuhannak a földre. A zuhanások egyre szaporodnak. A többiek most már egyre eltökéltebben, bár kétbalkezesen igyekeznek segíteni. (Amikor fújják például tehetetlenül imbolygó társaikat, leheletükkel igyekeznek életet lehelni beléjük!) A rendező összeállította zene, Schubert áradó romantikus zenéje az egyik legbizarrabb jelenetnél vagy Dvořák, Sosztakovics, majd egy szintén groteszk jelenetnél egy Purcell-operaária részlete – a barokk zene fensége éles ellentétben áll a látvánnyal – segíti a nézőt. Nem érti mindig, miről beszélnek együtt vagy külön a vonagló testek, de beleélheti magát a helyzetükbe. Az előadás a kommunikációs zavarokról, sőt, a totális kommunikáció képtelenségéről is szól, dacosan, vonzóan, felejthetetlenül.
