Hol volt, hol nem volt... jobban mondva, van itt is, ott is, még az Óperenciás-tengeren innen, sok kis gömböc, találkozhatsz velük úton-útfélen, gurulnak, de még hogy gurulnak!, többnyire négy keréken, s bizony, beléd ül a félelem, hogy netán te lehetsz a következő, akit bekapnak. Bekebelezik teljes lényedet, minden földi javaddal, ha úgy adódik, akár őseid sírhelyével együtt.
Félhetsz, mondom, hiszen nemcsak az útjába kerülő kétkezi munkásokat, a kaszásokat s egy regiment katonát, de akár egész falut vagy vármegyét, hadseregnyi pártot vagy országos intézményt is képes egyetlenegy is, cethal módjára, magába szippantani, miközben nem villan meg sem kaszaél, sem szuronyhegy... Mindezek jelentéktelen semmiségek a kis gömböcök szemében. Félre utamból, te földi halandó! Különben is, nem azért vagy-é, hogy naggyá tegyél engem? Fölényérzet és indokolatlanul nagy önbizalom, vakmerőség és gátlástalanság hajszolja újabb és újabb felelőtlen kalandra egyiket-másikat. Fő a látványos, gyors növekedés, hogy letaglózva, tehetetlenül álljon előttük minden, mi eleven, hadd legyenek mind tárgyai kielégítetlen birtoklásvágyuknak. Következésképp övék kell hogy legyen az elsőség, ahol bármi felfalható-megkaparintható, vagy ahol bármi megszerezhető, legyen az tisztség, cím, rang vagy oklevél kiló számra.
Nem tudni, mi indít ily szokatlan kalandra egy-egy gömböcöt – csak úgy elszakad a madzag ott fenn, a padláson? –, milyen „elhivatottság” él bennük, s azt sem, mennyire lakályos a beszippantottak számára egy kis gömböc. Kiben nagyobb a félelem? A még kint lévőben, akire még nem került sor, vagy abban, kit már bekebeleztek? Egyiknek a szabadság kockázata jut, másiknak a rabság biztonsága, de egyik is, másik is mintha elfogadná – egy filozófiai fogalommal élve – éppígylétét. Esetleg a kint lévő belülre vágyik, a bent lévő meg a szabadba?
Talán a véletlen műve, ami megesik az egyszerű halandóval ilyen körülmények között, a gömböcök viszont létük „értelmét” találják meg másoknak, az útjukban állóknak az üldözésében és könyörtelen fölszippantásában. Hogy többnek, nagyobbnak tűnjenek ezáltal. Megálljt nem tudnak, tán nem is akarnak parancsolni maguknak. Érvényes rájuk a szólás: többhöz több kell. Éhségük nem csillapul, csak újabb és újabb „falatokkal”. Minél nagyobb a falat, annál jobban növekedik a gömböc! A fejében (!) meg sem fordul, hogy ezáltal egyre inkább saját végzetét sietteti. Mértékletesség helyett mohóság, telhetetlenség, alázat helyett alakoskodás és nagyravágyás, mi jellemzi őket. Szótárukban az én az első szó, a te viszont az utolsó helyen áll.
S talán az is véletlen, hogy éppen a saját életét önfeledten élő gyermek, egy kanász az, ki útszélen szalonnázva véget vet egy-egy ilyen világra szóló „csodának”? A falatozáskor használt mesebeli bécsi vagy fanyelű bicska ugyanis kihasítja a nagyra nőtt, éppen soros gömböcöt, amelyik aztán kirepedve az árokparton végzi dicstelen karrierjét...
Itt a vége, fuss el véle!
