Ádáz harcot foly­tatnak a prefektusok, nehogy az önkormányzatokra nagyobb betűkkel és elsőként róják fel az intézmény nevét. Hallani sem akarnak arról, hogy a bukaresti minisztériumoknak alárendelt hivatalokat magyar fel­iratok használatára kötelezzék, megtalálták a jogi kibúvót: ezekre nem vonatkozik a köz­igazgatási törvény, mely kötelezővé teszi, hogy 20 százalék fölött a nemzeti közösségek nyelvén is fel kell tüntetni az elnevezéseket.
Úgy csapott le a rendőrség a marosvásárhelyi piacokon kétnyelvű feliratokat osztogató civil aktivistákra, mintha legalább Románia szétdarabolásáról szórólapoztak volna. Pedig csak a pulton található zöld­ségek, gyümölcsök neve szerepelt minden hivalkodás nélkül, magyarul és románul az egyszerű fehér lapokon. Szívesen vették a kofák, s akinek nem jutott, kérte, legközelebb rá is gondoljanak, hisz a piacon élnek, ahol egyszerűek a törvények: a vevő mindenek­előtt. Legyen román vagy magyar, ugyan­olyan pénzzel fizet, s szívesebben hagyja ott keresetét, ha anyanyelvén szólnak hozzá.
Székelyföldön egyre több üzletben ismerik fel ezt a nagy igazságot, s lassan a multik polcain, reklámanyagaiban is megjelenik a ma­gyar szó. Nem azért, mert kötelező, hanem mert eredményes. Helyi kisebb-nagyobb ter­melők tapasztalják, jobban fogy a „kétnyelvű” tej, sajt, s kelendő a „székely falat”, a román vásár­lókat sem zavarja az idegen szó, hisz tudják, ízesebb, jobb terméket rejt a doboz, mint a ­nagy gyárakból kikerülő egyenáru esetében. Pedig néhány éve még Sepsiszentgyörgyön is harcot kellett vívni a kereskedőkkel, vállalko­zók­kal a magyar feliratokért, elnevezésekért.
Haladhatnánk a normalitás felé, ha a ha­talom nem érezné kényszerét ereje és nyelve fitogtatásának. Perel a kormánybiztos, büntet a rendőr, etnikai feszültség szításával vádol, miközben éppen ő maga gerjeszt felesleges indulatokat. Egyetlen célja: megmutatni, bizony vannak, akik egyenlőbbek, s gondoskodni róla, nehogy azt érezzük mi, magyarok, hogy ez az ország éppúgy otthonunk, mint a többségi nemzetnek.