Nyelvhasználati furcsaságokra hívja fel a figyelmemet ismerősöm, aki annak idején Kolozsváron megélte már egyszer, hogy ott a magyar nyelv alól úgyszólván kifutott a talaj. Nem kell magyaráznia, tudom, miről van szó.
Gyermekkoromat a kincses városban még kimondottan kétnyelvű környezetben töltöttem. Aztán a román fokozatosan fölénybe került a hivatali nyelvhasználat egyoldalúsága miatt az utcán és a mindennapi érintkezésben is, s mire a hatvanas években a románság számbeli bevándorlása, szaporodása révén utolérte, majd meghaladta a magyarság lélekszámát, nyelvünk használatának visszaszorulása már feltartóztathatatlanná vált, amit az állampárti elnyomás abszurditásig felfokozott.
Másik ismerősöm a mai „polgári” Marosvásárhelyen tapasztalta megdöbbenten, hogy ott már eleve románul szólnak egymáshoz az idegenek, és csak akkor váltanak át, ha hangsúlyból, más jelekből kiderül, hogy partnerük szintén magyar. Az illető meséli, hogy amolyan utcai tesztnek vetette alá a szembejövőket, és magyarul köszönt rájuk. Tízből öt-hat magyarul viszonozta, tehát az utcán még mindig fele-fele az arány, miként azt különben a népszámlálási adatok is tükrözik, de a köztereken már egyértelmű az egyik nyelv fölénye, és a másik használati köre folyamatosan szűkül.
Hogy meddig, azt a vegyes vidékekről már alaposan leírták, az anyanyelv visszaszorul a családba, ezt követően amolyan konyhanyelvi elsilányosodáson esik át, és fokozatosan elsorvad, míg a vegyes házasságokban, iskolákban stb. végleg ki nem huny.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert téved, aki azt gondolja, hogy a Székelyföldnek eme általunk többségben lakott vidékein nem figyelhetők meg hasonló jelenségek, noha a lakossági arányszámok egyelőre nekünk kedveznek. Nagyáruházban, bárban, telefonos üzletekben tapasztalhatjuk, hogy sajátos hangsúlyú „poftim!”-mal kérik ki maguknak némely alkalmazottak, hogy hozzájuk magyarul szóljunk, máskor a magyar szóra románul felel az illető, holott nem egy esetben beigazolódott már, hogy akár magyarul is válaszolhatna, mert ismeri nyelvünket.
Az „Igen, tessék!” mozgalomra pontosan Marosvásárhelyen az Auchan Áruházban láttam követendő példát, Kolozsváron is kísérleteznek vele, s nem véletlenül épp ezekben a városokban. Én úgy gondolom, nálunk is szükség lenne rá. És még valamire, ami szintén rajtunk, fogyasztókon, vásárlókon, ügyes-bajos dolgainkat hivatalokban intézőkön múlik: hozzáállásunkon. Szóljunk mindenütt magyarul, és éreztessük, hogy ez természetes ebben a környezetben. A nyelv csak ha használják, nem sorvad el, e nyelvi komfort minket megillet saját környezetünkben, s az udvarias átváltást a másik nyelvre is csak az érdemli meg, aki alkalmazottként az ügyféllel szembeni udvariasságot – a nyelvi udvariasságot is – munkahelyi kötelességének tekinti.