Egyszer, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy öreg, lusta király. Szép király volt, kövér király volt a lusta király, szerették az alattvalói. Hogyisne szerették volna, hiszen olyan lusta volt, hogy sohasem viselt háborút, nem szedett katonát, s nem hajtotta be az adót sem.
Egyebet nem is művelt, hanem egész álló nap lustálkodott. De ahhoz aztán jól értett. Mert alig fejezte be a reggeli lustálkodást, máris hozzákezdett a déli lustálkodáshoz. Aztán következett a délutáni lustálkodás, majd az éjszakai. Ezután ismét a reggeli.
Ettől a tömérdek lustálkodástól úgy meghízott a lusta király, hogy egy nap, amikor ki akart menni a hálószobájából, hát látja ám, hogy nem fér ki az ajtón.
– Annyi baj legyen – legyintett a lusta király, és többet ki sem lépett a szobájából.
Odabent a királyi hálószobában még jobban esett a lustálkodás. Addig-addig lustálkodott, míg egy nap azon vette észre magát, hogy belenőtt a szobába. Vagyis, ami szabad hely volt a szobában, azt mind kitöltötte a testével. Tiszta szerencse, hogy a fejével kiütötte a mennyezetet, és ilyenformán levegőhöz jutott. Különben csúnyán megfulladt volna. Mert levegőre még a lusta királyoknak is szükségük van.
Ezentúl így élt a lusta király, teste a szobában, a feje a padláson. A padláson járultak hozzá a miniszterek meg a nemes urak.
– Felséges királyatyám – szólította meg egy nap a miniszterelnök –, mondanék valamit, ha meg nem sértem.
A lusta király intett, hogy mondja. Mire a miniszterelnök így szólt:
– Felséges királyatyám is halandó ember, bölcs dolog volna, ha megmondaná, ki legyen a trónörökös.
Három fia volt a lusta királynak. Azt parancsolta a miniszterelnöknek, hogy hívja oda mind a hármat. A három közül az lesz a király, aki a leglustább.
Összetrombitáltatta a miniszterelnök a három királyfit. Azaz hogy azoknak ítéletnapig trombitálhattak volna, mert egyik se mozdult magától, olyan lusta volt mindegyik. Ezért hát gyaloghintóra helyezték őket, s úgy vitték felséges apjuk elébe.
– Hadd lám – szólt a lusta király a legidősebb királyfihoz –, milyen lusta vagy?
– Én olyan lusta vagyok – felelte a legidősebb királyfi –, hogy még a szemem is restellem lehunyni, nem is aludtam, amióta élek.
A lusta király elhúzta a száját:
– Micsoda lusta az, aki aludni sem tud! Nem lesz király belőled!
Ezután a középső fiút kérdezte:
– Hadd lám, fiam, te milyen lusta vagy?
– Én olyan, de olyan lusta vagyok – felelt a középső fiú –, hogy ha az italt a számba öntik, akkor is restellem lenyelni.
A lusta király elhúzta a száját:
– Aki nem issza meg a szájába öntött italt, nem lusta, hanem bolond. Nem lesz belőled király.
Ezután a legkisebb fiú sora következett.
– Hadd lám, fiam, milyen lusta vagy?
– Én olyan, de olyan, de olyan lusta vagyok – felelt a legkisebb királyfi –, hogyha az ételt a számba rakják, nem eszem meg, mert restellem megrágni.
A lusta király elhúzta a száját:
– Te is szamár vagy, fiam, nem lusta. Mert aki nem eszik, az meghal, aki pedig halott, az nem való királynak.
Azzal intett a lusta király, hogy vezessék el a három királyfit. Mikor elvezették őket, megkérdezte a miniszterelnök:
– Felséges királyatyám, ki lesz a királyunk?
– Én, fiam – felelt a lusta király –, mert az én lustaságom olyan rettenetesen, olyan borzalmatosan és olyan förtelmesen nagy, hogy én még meghalni is lusta vagyok.
Nem is halt meg a lusta király még hétszáznegyvenhét évig. Ekkor azonban egy lódarázs szállott az orrára. A király lusta volt elhajtani, a darázs belecsípett a király orrába. A király kínjában akkorát rúgott, hogy a palota összeomlott, és maga alá temette. Ha nem hiszitek, keressétek meg a romok alatt.
