Volt egyszer két vándorlegény. Az egyiket hívták Kancsalinak, a másikat Fancsalinak. Ez a két legény nagy útra indult télidőben, s egy pusztára tévedtek. Vándoroltak, vándoroltak, majd elvásott a lábuk, de emberre sehol sem leltek. A szemük pedig kopogott éhségükben.
Mikor már-már összerogytak, megláttak egy házat. Abban a házban éppen lakodalmat ültek. Szívesen fogadták őket, s adtak nekik egy sült ludat, hadd teljenek el kedvükre.
Mialatt Kancsali megköszönte a ludat, Fancsali leszakította a fél combját, gyorsan felfalta. Nem bírta már türtőztetni az éhségét.
Odakünt az országúton leültek az árok partjára, hogy a ludat megegyék. Kancsali elővette a bicskáját, hogy majd kétfelé osztja. Hát akkor észrevette, hogy a lúd egyik lába hiányzik.
– Hé, Fancsali koma, hova tetted a ludunk fél lábát? – kérdezte.
Mire Fancsali így válaszolt:
– Egylábú madár a lúd, mindenki tudja.
Azzal odamutatott a befagyott tóra. Állott ott vagy húsz lúd, egy lábon valamennyi.
– Oda nézz – mondta Fancsali koma –, azok is ludak, azoknak sincs több, mint egy lábuk.
– Valóban úgy látszik – hagyta rá Kancsali koma. – De gyere csak, nézzük meg közelebbről.
Fölállottak, s megindultak a ludak felé. Mikor a közelükbe értek, Kancsali koma hessentett egyet a karjával. Erre ahány lúd ott álldogált, mind leeresztette a másik lábát, s nagy gigázva eliramodott a jégen.
– A nagy gágogástól ereszthettek még egy lábat – mondta Fancsali koma.
– Mindjárt kipróbáljuk – felelt Kancsali.
– Ugyan bizony miként próbálhatnók ki?
– Úgy, koma – válaszolt Kancsali –, hogy te hozzálátsz gágogni. Ha kieresztesz egy harmadik lábat, megkapod a sült lúd felét. Ha nem, megeszem én az egészet.
Fancsali koma egy darabig gágogott, gágogott. De új lába csak nem nőtt. Aztán könyörgőre fogta a szót. Mikor megvallotta, hogy bizony ő ette meg a sült lúd hiányzó lábát, Kancsali koma megbocsátott neki, s odaadta a részét, hadd lakjék jól ő is.
