A statisztikák szerint minden öt órában egy orvos elhagyja Romániát, s gyakran látni-olvasni olyan kórházakról, melyek teljesen alkalmatlanok a gyógyításra, s csak azért nyitották újra, mert ellenzékből megígérték. Victor Ponta miniszterelnök szocialista voltára hivatkozva azt várja az egészségügytől, hogy ugyanolyan ellátásban részesüljön az a több millió biztosítatlan beteg is, akinek nincs munkahelye, nem tud vagy nem akar dolgozni, mint aki havonta fizet. Hogy a hónap végéig tartó közvita miként gyúrja majd át a törvénytervezetet, azt még nem tudni, de tény, meg­lehetősen sok fenntartást fogalmaztak már meg mind a rendszerben dogozók, mind a kívülállók. Senki sem vitatja, az ágazat valóban reformra szorul, csak kivitelezésének mikéntje és a finanszírozás bizonytalan volta kelt aggodalmat, s hogy a jelenlegi épített egészségügyi örökség aligha alkalmas ennek megvalósítására. Dr. Antal Álmost, a megyei kórház orvos igazgatóját kérdeztük, miként látja a törvénytervezetet s annak megvalósítási lehetőségeit.

Alapcsomag-aggodalmak
Antal Álmos: Új fordulat előtt áll az egészségügy, ismét reformot terveznek. Ennek szükségességet pillanatig kétségbe nem vonom, és nem is erről a folyamatról szeretnék beszélni, hanem az úgynevezett alapcsomaggal kapcsolatban felmerülő gondokról.
– Melyek azok?
– Az alapcsomag egyfajta előrelépésnek számít, de aggasztó, hogy egy kalap alá veszi a biztosított és nem biztosított embereket, s mindkét kategóriának teljesen egyforma és ingyenes feltételeket ajánlanak. Természetesen az a szolidaritási elv, amire hivatkoznak, helyes, csak épp nem etikus. A másik nagy baja, hogy sehol sem utal törvénytervezet a gyógyszerekre. Ugyanis ha az alapcsomagba beleveszik a gyógyszerköltségeket is, akkor hatalmas összegek keletkeznek, s kérdéses, ki állja majd a cechet. Tehát az alapcsomag e vonatkozását is pontosan szabályozni kellett volna, azaz megszabni: milyen gyógyszereket lehet felírni, melyeket kell a betegnek megvásárolnia. Azért lényeges része ez a törvénytervezetnek, mert az alapellátást: a családorvosokat, a járóbeteg-gondozókat és a kórházakat egyaránt érinti. Emellett az alapcsomag tartalmazza azt a tizennyolc országos egészségügyi programot is, melyet eddig leg­alábbis az államnak, azaz az egészségügyi minisztériumnak kellett finanszíroznia. Jó lenne tudni, mi lesz a továbbiakban ezek sorsa. Ráadásul a családorvosokra sok pluszfeladatot hárít át, például a terhesgondozásban is, de nem viszi következetesen végig elvárásait, hasonló a helyzet a gyermekellátással, mely 18 éves korig tart, s mely az évi egy konzultációt is kötelezővé teszi, terepmunkát is feltételez. De ebbe nem mennék bele, ők jobban tudják, és el is mondták már gondjaikat.

Régi, jól bevált gyakorlat
– Csak van újdonság is a törvénytervezetben...
– Hogyne lenne. Kitalálták, hogy vissza kell állítani a közösségi asszisztensek rendszerét, melyet  ők „medicina comunitară”-nak neveznek, ami valójában a régi védőnői rendszert jelenti. Csak éppen azt felejtik el meghatározni, kinek az alárendeltségébe tartoznak, és ki fizeti majd őket. Kapkodják is a polgármesterek a fejüket, hogy milyen pénzből fizetik majd őket. Pedig a bevezetése igen hasznos lenne, de költségeit az államnak kellene vállalnia, ugyanis igen kétséges, hogy az önkormányzatok fenn tudják-e tartani majd ezt a rendszert.
Mennyi ideig „zavarhatják” az orvost?
– A törvény azt sugallja, hogy a gyógyítás súlypontját a kórházakról a járóbeteg-gondozásra helyeznék.
– Igen, és ez egyáltalán nem rossz, társadalmi igény is van erre, a betegek zöme nem szeret túl sokat kórházban ülni. De a jogszabály a járóbeteg-rendelésnél három vizsgálati típust határoz meg, ami – megítélésem szerint – mind orvosi, mind bürokratikus szempontból kivitelezhetetlen. Van egy rövid, ötperces vizsgálat, van egy standard, amely húszperces, s van egy hosszú vizsgálat, melynél el lehet menni egészen negyven percig. Céljuk – írják a törvényben –: „a betegség korlátozott menedzselése”. Nos, ilyen meghatározás az orvostudományban nem létezik. Ez csak egy könyvelő agyában születhet meg. Különben az ötperces vizsgálat sem létezik, hisz ilyenkor csak papírból hármat kell kiállítani, a beteggel is mindenképp szóba kell az orvosnak állnia. Ez nem fér bele az öt percbe. Ráadásul a beteg nem tudja eldönteni, hogy a háromféle vizsgálat közül melyikre jelentkezzék, ami nem csoda, hisz ez is az orvos dolga. Nagyon összekeveredhetett valami a törvényjavaslatot készítők fejében.

Ej, ráérünk arra még
– És a sürgősség?
– Valójában újfajta sürgősségi ellátási kritériumot akarnak bevezetni. Ennek négy fokozata lenne: a nullás vagy azonnali beutalás, ami azt jelenti, hogy a beteg életveszélyben van, és kórházi beutalást igényel, a második az egyes vagy a sürgős, harmadik a kettes – azaz félig sürgős –, a negyedik a rutinvizsgálat. Rendkívül különös, hogy a sürgős ellátásra szorulókat 7–28 napig lehet előjegyezni alaposabb vizsgálatra, miközben tudja, mert le is írja, hogy a sürgős beavatkozás életet menthet. A félig sürgősnél három hónapig is várhat a beteg, míg a rutinnál hat hónapig. Magával az elképzeléssel is gond van, de a kivitelezéssel még nagyobb. Mondok egy példát: az akut myocardialis infarktus azonnali beutalást követel, a negyedfokú szívelégtelenség eddig sürgősség volt, most áttette a nyugodtan várhat kategóriába, ami azt jelenti, hogy akár egy hónapot is várnia kell a vizsgálatra a betegnek – ami enyhén szólva durva. És a lázas beteg is várhat egy hetet, az epilepsziás két hetet, a tbc-s beutalására is egy-két hét után kerülhet sor. Az új kritériumrendszerek és a sok betegség-átcsoportosítás mellett az is problémás, hogy milyen sürgősen utalhatod kórházba a beteget, ráadásul azt is minden fokon szabályozzák, hogy hányszor jár egy-egy betegnek ingyenes szakvizsgálat.

Gyógyítás helyett könyvelés
– Beszéljünk a járóbeteg-gondozásról.
– Ezzel részletesebben foglalkozik a törvénytervezet, felsorolja betegségenként, szakmánként. De ott is vannak érthetetlen furcsaságok: például a tüdőrák stabilizá­lására három vizsgálatra jogosult, a betegség követésére hat vizsgálat jár évente. Messziről látszik, hogy valójában könyvelési mechanizmusról van szó, amit nagyon nehéz betartani. Hogyan képzelik el, hogy az orvos azt mondhatja betegének: uram, asszonyom, önnek lejárt már a három vizsgálata, és nem tudom ingyenesen újra megnézni. Kérdem én: milyen helyzetbe kerül a beteg, de az orvos is, ha a páciensének nincs pénze? A biztosított beteg azt fogja gondolni, hogy élete múlik ezen a vizsgálaton, s lám, csak pénzért juthat hozzá. Nem arról van szó, nem tehetne kivételt, de ha megteszi eggyel, meg kell tennie másokkal is, és borul a szabály. Régi tapasztalat: minél inkább agyonszabályozzák egy-egy terület működését, annál kevésbé tartható az be.

Meddig maradjon a beteg a kórházban?
– Térjünk a kórházakra.
– Mintegy 300 betegség esetén előírják, miként próbálják fokozatosan a járóbeteg-ellátás vagy családorvosok felé irányítani, miközben az alapcsomag meghatározásában az is benne van, hogy minden, ami orvosi sürgősség, belekerül az alapcsomagba. És ez jár a nem biztosítottnak is. Minden szinten. A gond csak az, hogy a sürgősséget nagyon nehéz meghatározni, s azt is, hogy meddig számít egy-egy betegség sürgősségnek. Eddig is úgy volt, hogy a nem biztosított betegnek is járt a további kezelés, csak arra kellett figyelnünk: jól legyen kódolva, hogy ne lehessen azt állítani később, hogy túl sokáig feküdt a kórházban. Most gondot okoz majd az orvosnak, hogy tartsa-e kórházban még egy napot a beteget, adja-e az előírt kezelést, hogy gyógyultabban távozzék. A sürgősségi ellátás után a betegségeknek kortól, egészségi állapottól függően van egy gyógyulási ütemük, idejük, amit nem lehet központilag szabályozni, hanem rá kell bízni az orvosra.
– Ha jól értem, az a cél, hogy a beteg a lehető legrövidebb ideig maradjon a kórházban, mert az a gyógyítás legdrágább szakasza.
– A törvénytervezet pártolja a napos vagy napi beutalásokat, kivételt képeznek – nagyon helyesen –  a gyermekek és a hetven évnél idősebbek. Nem ez lenne gond, a rendszernek valóban ebbe az irányba kell eltolódnia, ráadásul megegyezik a betegek zömének igényével is. Csak sajnos mifelénk a kisebb kórházak télen menedék­hellyé degradálódnak. A nyomor elől menekülnek a kórházba az emberek, ami szociális gond, s nem a mi feladatunk lenne megoldani. Eddig, már említettem korábban is, hogy ez teljes mértékben ránk hárult.

Hol települ meg a reform?
– Említette, hogy a jelenlegi egészség­ügyi infrastruktúra aligha alkalmas e másfajta betegellátás befogadására.
– Sem az öröklött infrastruktúra, de még az új bővítési terv sem alkalmas erre. A minisztérium reformelképzelése tágas, nagy járóbeteg-gondozókat igényelne, nem mint nálunk, hogy egy szűk folyosó beugrásaiban kucorog öt-hat beteg. Ráadásul számolnunk kell az egynapos vagy napi beutalási lehetőséggel is, ami nemcsak helyet, felszerelést, de a jelenleginél jelentősen több személyzetet követel. Hisz egy napra zsugorodnak a kivizsgálási, beavatkozási procedúrák. Valójában fel akarják gyorsítani a diagnosztizálási folyamatot: beutalod a beteget, és mindent egyetlen nap alatt végzel el: kikérdezed, kórlapot írsz, leteszteled, majd elvégzed a beavatkozást az érzéstelenítéssel együtt. Mindez sokkal több embert, gyors tempót igényel. Mert nem egy, hanem tíz, húsz betegről van szó. Erre egyelőre sem infrastruktúra, sem személyzet nincs. Az egész infra­struktúránkat, beleértve a folyamatban lévő átalakításokat, bővítéseket, újra kellene gondolni, s ha megteremtettük a járóbeteg-gondozás feltételeit, akkor kellene bevezetni a reformot. Hogy a minisztérium a járóbeteg-gondozásra hárítaná a gyógyítás jelentős részét, azért is gondot okoz, mert öt évvel ezelőtt és épp a mostani reformot meghirdető miniszter verte azt teljesen szét. Megvoltak a szakrendelők, az orvosok, a nővérek, s máig érthetetlen okokból átterelték őket a kórházakba. Most kezdhetjük elölről, nagyon elölről.
– Az új alapcsomag mindenkinek jár, de nem biztos, hogy jut is...
– Hogy elindultak az alapcsomag meghatározásában, egyrészt uniós elvárás, de a rendszer belső követelménye is. A kérdés csak az: vajon megelégednek-e azok az emberek, akik biztosítást fizetnek, hogy csak egy alapcsomagot kapjanak, belemennek-e abba, hogy magánbiztosítókon keresztül – amiről egyelőre nem beszélnek – újabb költségekért jussanak a nehezebb, bonyolultabb ellátáshoz. Véle­mé­nyem szerint érvényesül ugyan a sokat áhított szolidaritás, csak épp ez nem etikus. Hisz eddig is járt a sürgősségi ellátás mindenkinek, mégis rendkívüli furcsaságokat és igazságtalanságokat termel a jelenlegi rendszer, s nem biztos, hogy az új változtatni tud ezen. Például eddig is ingyenesnek számított a sugárterápia, de csak pénzért csinálják Brassóban a magánonkológián, ahol egy prosztatakezelés 5000 lej, a méhnyakráknál a költségek 10 000 lej felett vannak. Vagy például a diabéteszes betegeknek jár az ingyenes orvosi ellátás, de nem jut, mert az állami rendszerben – például nálunk is – jó ideig nem rendelt senki. Most ismét van orvosunk. Ráadásul a törvény sok mindent nem old meg, például az orvoshiányt sem, pedig az elvárt kritériumok teljesítése egy hadseregnyi személyzetet igényel, és hatalmas váltást mind személyzet, mind az épületek, mind a felszerelés tekintetében.

Adjanak pénzt is
– Nem túl derűlátó. Miért?
– Én úgy látom, hogy egyelőre csak a törvényt kívánják megváltoztatni, de az ellátás aligha újul meg. A kórházak adóssága nagyon nagy volt, most csökkent valamit, és legalább pontosan lehet követni, de pénz változatlanul kevés jut. Ígérte a múlt héten a miniszter, hogy jövőtől a jelenlegi 3,5 helyett az egészségügy összköltségvetéséből 9 százalékot fordítanak az alapellátásra. Várjuk, tartják-e a szavukat. Most, hogy ismét egy skatulyába tették az összes beteget, biztosítottakat és nem biztosítottakat, bizonyára ismét megjelennek a piacon a magánbiztosítók. E tekintetben kellene okosan, gyorsan és jól lépnie a magyar közösségnek.
SIMÓ ERZSÉBET