— Kilencedik osztályos diákként kezdted a színjátszást az Osonóban, majd színművészeti egyetemet végeztél, és néhány év színházi kitérővel egykori csoportodba, na meg az iskolába tértél vissza. Milyen indíttatás röpített idáig téged és legalább egy tucat osonós társadat, akik ma színészek, dramaturgok, a színészképzésben részt vevő egyetemi tanárok?

— A kilencvenes évek elején volt bennünk valami, amit a hirtelen ránk tört szabadságérzés hozott magával. A Mikesben akkor alakult a diákrádió, a diáktanács, forrongott minden körülöttünk, sok időt töltöttünk az iskolában, csapatmunkát végeztünk. Győry Andris diáktársunk hazaérkezett egy magyarországi táborból, és azt mondta, hogy bele kellene kóstolni a mozgásszínházba. Addig mi csak a szószínházat ismertük.

— Egy csíkszeredai fiatalember, Dézsi Szilárd rendezte az 1992—1993-as tanévben az első előadást, Koldusopera címmel egy nigériai író művét mutattátok be mozgásszínházi produkcióként. Az első igazi színházi bemutató 1993-ban volt, Salamon András rendezte a Magyar Elektrát. Azután következett a fordulat, a szerző nélküli, közös ötletek színháza a te rendezésedben, majd az idén nagydíjas, eddig hetvenötször bemutatott Részletek a bolyongás meséiből.

— Ha nincs Salamon András magyartanár, akkor Osonó sincs. Teljes alkotói szabadságot hagyott nekünk, és ezzel megalapozta azt, amilyen színházat jelenleg is játszunk. Csírájában teremtette meg azt a helyzetet, amit Osonónak nevezünk — kísérletezünk, feszegetjük a korlátainkat, kérdéseket teszünk fel, és közösen keressük rá a válaszokat.

A nagy fordulat akkor következett be, amikor Szentgyörgyre szegődtek a gyergyószentmiklósi Figura társulat színészei. Megkezdődött a műhelymunka, nem csak az előadásokra készültünk, hanem színházilag edzettük magunkat. Pálffy Tibor kontakttáncot tanított, Bocsárdi Gabriella bohóctréninget tartott.

Nálunk nem szabály, hogy évente új bemutató készüljön. Ha van ötlet, indíttatás valamilyen téma feldolgozására, akkor összeállítunk egy előadást, ha nem, akkor is hasznos az együtt töltött idő, mert ez a munka nagyszerű személyiségfejlesztő. Mostanra kialakult a saját színházunk, amire nagy hatással volt a Bocsárdi Lászlóval való kapcsolat.

— Legutóbb, a januári országos diákszínjátszó fesztiválon hatvanhárom előadás közül kaptátok a 2007. év nagydíját. Mi a sikeretek titka?

— A legutóbbi előadást közel ötszáz óra alatt készítettük el, plusz az előadások egyenként négy és fél, öt órát vesznek igénybe a beszereléssel, a kiértékelővel együtt. Szélesedik a kör, nem csak az Osonó és a drámaosztály diákjai, hanem például mikósok is részt vesznek. Bolyongó színházi társulattá kellene válnunk, hogy legyen, ahová visszatérniük azoknak, akik kinőnek az iskolapadból, de vissza szeretnének jönni a csoporthoz.

Közben folyik az utánpótlás-nevelés. Ezt nem csak Sepsiszentgyörgyön tesszük, hanem Erdély-szerte, havonta elmegyünk egy-egy városba, ahol az ottani diákokkal közösen kísérletezünk, gyakorolunk. Az április végére tervezett XVI. ODIF (Országos Diákszínjátszó Fesztivál) házigazdáiként, amire húsz csoportot várunk, olyan találkozót akarunk szervezni, melynek az előadások mellett fontos része az oktatás, egymás megismerése, a közös műhelymunka. Igazi nagytalálkozót kívánunk rendezni, ami az erdélyi magyar diákszínészeket közel hozza egymáshoz.

Szerintünk a színház, a színházzal való foglalkozás a nevelés, a személyiségfejlesztés egyik legalkalmasabb formája. Talán az a csoport sikerének a kulcsa, hogy nagyon komolyan gondoljuk ezt, és keményen dolgozunk ötleteink megvalósításáért. És az is lényeges, hogy nem kell kompromisszumokat kötni, határtalan szabadsággal rendelkezünk, a Mikes-iskola díszterme tökéletesen megfelel az előadások számára, ingyen dolgozunk, ingyen nézhetik meg az emberek előadásainkat, tehát az egész szabad akaratból működik.