Barátok
– Gyulafehérváron nagyon jól összejöttem német osztálytársaimmal. Velük a mai napig tartjuk a  kapcsolatot. Még a kántor­iskolából többször meglátogattam őket Arad környéki otthonukban vakációk idején, megpróbáltam németül is megtanulni. Ők a negyedik év végére tökéletesen megtanultak magyarul, én épp annyira nem vittem, de beszélek azért németül, ahogy mondani szokás, nem tudnának eladni, ha németül kellene boldogulnom valahol. Szeretem is a nyelvet. Ha már itt tartunk, hadd említsem meg, hogy minden érettségi találkozón részt vettem, a tíz-, a tizenöt, a húszévesen, megtartottuk a huszonöt és a harmincévest is. Megemlíteném név szerint – azok közül, akik eljöttek – Király Árpi, Balogh Zoltán, Oláh Dénes „pap bá­csikat”, nagyon-nagyon jó viszonyt ápolok velük. Tartom a kapcsolatot azokkal is, akik nem lettek papok, kántor lett például Balogh Laci. A  találkozókon jókat beszélgetünk. A tízéves évfordulón kellemes meglepetésben volt részem. Meg­érkeztünk Alvincre, és a Dáciából, amivel mentünk, sorra szálltunk ki, a feleségem, én... A papok álltak az udvaron, és számolták a gyerekeket, ahogy kászálódtak kifelé: egy, kettő, három, négy, öt, hat!... „Hogy­hogy, te Béla? Hat gyerekkel el mertél jönni ide?” Hát, ha meghívtatok, mondom, eljöttem. Olyan jóleső érzés volt látni, mennyire meg voltak lepve! S azt is, hogy mindegyik pap bácsi hozzá akart valamivel járulni a költségeinkhez, mert ekkora családot, ennyi gyereket vállaltunk, s hogy elvittem megmutatni nekik valamennyit, azóta is sokat segítenek, s több találkozón azt sem engedték, hogy kifi­zessük a ránk eső részt. Azt mondták, ezt ők közösen kiteszik. Nagyon jó érzés. Nem nagy összeg, ki tudtuk volna fizetni, de jólesik az együttérzésük, s hogy támogatni kívánnak egy nagycsaládost. Megköszönöm nekik ezúton is. Próbálom a magam kör­nyezetében is honorálni, teg­napelőtt is Dél­vidékről, ahogy hazajöttünk, hoztam tíz zsák ruhát, és meghívtam a  háromgyermekes anyákat, hogy turkáljanak köztük. El is vitték, amire szükségük volt. A fiú pedig, aki az előbb ránk nyitotta az ajtót, ő is há­romgyermekes családból származik, neki felajánlottuk kézdivásárhelyi  bebútorozott lakásunkat, lakjék benne ingyen, csak vi­gyázzon rá. Így próbálom viszonozni a támogatást, amiben részünk van.

Kíméletlen szigor
A tanári karról még pár szót. Fiatal és idősebb paptanárok voltak, pár civil is, s nagyon kemények. És felkészültek. Nagy intelligenciával rendelkeztek. Nem tudom, kinek volt még lehetősége érdemes tanártól tanulni. Szilágyi Zsolt, a szentgyörgyi éne­kes édesapja kitüntetett tanár volt, zenész ő is. Vagy a hatalmas tudású latin tanárunk. A tantárgyakban a legkeményebb Pálfi Géza, akiről még lesz szó, ő nagyon sokat követelt. Hittant és vallástant tanított, nagyon szigorú volt. A sok buktatás, ki­vágás mivel magyarázható? Mi emberileg úgy láttuk, nem lettek volna rossz papok a ki­esett kollégák, de egyházilag nem felel­tek meg.
Ha elmesélem, velem mi történt, érthetőbb lesz. Kántoriskolai tanulmányaim nem úgy értek véget, ahogy szerettem volna. Negyedév legvégén történt, amikor még három napunk lett volna hátra. 1976. június 15-én. Vasárnap volt, szerdán az utolsó vizsga után jöhettünk volna haza. Vasárnap a közös séta alatt egy csomó székely ruhás lányt pillantottunk meg, ahogy mentek épp be a várfalba. Azért mondom, hogy várfalba, mert ott két fal közé egy nagy színpadot állítottak fel, és azon zajlottak a Cântarea României (Megéneklünk Ro­má­nia) fesztivál rendezvényei, szavaló-, ének- és néptáncverseny folyt, a megyeközi szakasz. Mi rászálltunk a székely ruhás leányok­ra, beszélgettünk, s azt mondták, az enyedi tanítóképzőt képviselik, mi erre fel, hogy kántoriskolások vagyunk. Marasztaltak, időz­zünk még egy keveset. Igen ám, de muszáj volt bemennünk, négytől következett a szilencium. Sétálni, ugye, három és négy között mehettünk ki. Vasárnap délután történt, szer­dán búcsúzhattunk volna el végleg az iskolától. Kedden lett volna a magyar érettségi vizsgánk, az utolsó. Addig minden vizsgám sikerült. S akkor négyre bementem az órára, de az ördög, ugye, nem alszik: kikéredztem, és negyedmagammal elmentünk be a várfalba, hogy a leányokkal egy kicsit még beszélgessünk. Gondoltam, ezt nem veszi észre senki. Eszünkbe sem jutott, hogy ebből botrány vagy baj lehet. Közben a várfal kapuját bezárták, ahogy a tömeg bejött, és mi bent rekedtünk. Aki bejött, az bent maradt. Az a szabadtéri színpad most is ott áll.  Mondom a társaimnak, én ezen a falon átmászok, mert ha a templomba nem érünk el, abból baj lesz. Jó, azt mondják, próbáld meg. Tíz méter magas a téglafal, azon felmásztam, és szépen visszamentem az órára. Egyedül tértem vissza. Közben észrevett egyik tanárunk, az említett Pálfi Géza. Többször írtak róla az utóbbi években az újságok, a Securitate üldözte halálba, mártírsors jutott neki. Ő volt az, aki történelemről is kicsit keményebben próbált nekünk magyarázni. Rengeteget szen­vedett már a kántoriskolában amiatt, hogy ilyen-olyan dolgokat nekünk elmondott, s az kitudódott. Onnan végül kirakták, és Udvar­helyen vagy Gyergyóban tartózkodott. A Se­curitatén kapott verés után elrepedt a mája, kórházba utalták, ott is állandó rendőri fel­ügyelet alatt tartották. Na, ő vett engem észre. Rám kérdezett, hol voltam, és én nem titkoltam. Erre az osztályfőnöknek elmondta, hogy Béla nem volt bent a szilenciumon. Az osztályfő­nök előállított: kivel voltál? Meg­neveztem a másik hármat is. Ez vasárnap este hét óra körül történt, vecsernye után. Az osz­tályfőnököm hétfőn reggel nyolc órakor az igazgatóságon jelentette, hogy mi egy órát hiányoztunk, kilenc órára a püspökség elé terjesztették, és tíz órakor gyorsított eljárással megszületett a döntés: a kántoriskolát azonnal el kell hagynunk. Az utolsó vizsga előtt egy nappal. Nem is tudtunk vizsgázni, ki­csaptak mind a négyünket, tizenegyig maradhattunk az épületben. Fél órát adtak, hogy a holminkat elpakoljuk a táskába, és a kapun ki kellett mennünk. Olyan szigorú volt ez az iskola. Azért meséltem el, lássa, milyen súlya volt annak az iskolának. Hogy ebben benne volt az a nyomás, ami az egyházra nehezedett a kommunizmus alatt? Lehet. De egy napunk lett volna hátra, és azt sem engedték meg, hogy ott töltsük. Olyan fegyelmet tartottak, bocsánatot vagy elnézést kérni sem lehetett, arra hivatkozva, hogy kicsit tévedtünk volna. Négy évig bírtam ezt a fegyelmet. Soha semmi gondom nem volt, a magaviseleti jegye­met soha le nem húzták. A jegyeim közepesek voltak, de már tulajdonképpen felvettek a teológiára, a kérést leadtam, és ha a magyar vizsgám sikerül, márpedig sikerült volna, ta­nulhattam volna tovább, és ma pap lennék. Ahogy az osztályból kijöttünk, bementünk az osztályfőnökkel és az egész osztállyal a várfal alá. Na, ott a fal tövében egy kis borral elbúcsúztunk az osztálytól, az osztályfőnök vállalta érte a felelősséget. Káröröm? Én férfiaktól még soha életemben  olyan sírást nem hallottam. Az összes osztálytárs sírva bú­csúzott. Milyen fájdalommal jöttünk mi négyen el, azt nehéz megfogalmazni. Én, ha ki ne rúgjanak, teológián tanultam volna tovább. Különben a huszonnyolcból tizenkilencen lettek papok.

Mit kezdesz magaddal?
Tizenkettőkor már úgy álltunk az állomáson a csomaggal, mint a kivetett kutyák. Nem tudtuk feldolgozni a dolgot, nem tudtuk, mit kezdjünk magunkkal. Szökjünk be a vonat eleibe? Mert hazajönni… A szüleink négy éven át fizettek értünk, annyi pénzt kitettek – és még ketten a négyből biztosan papok lettek volna. Egyikünk kántornak készült. És volt olyan köztünk, aki jól tanult, és soha nem hibázott akkorát. Kisebb tévedései voltak, azokat örökké megbocsátották. És akkor minket így el… el… elhajtottak!...
Végül egy hét után értünk haza. Mert csellengtünk. Egyik állomásról a másikra. Négyen négy különböző helységből. Egy csíki, egy másik szintén hargitai, egy korondi és én. Na, végül arra lyukadtunk ki, csak haza kell térni. Hazaértem. Itthon még nem tudták, mi történt, meg se mertem mondani. Végül megkapták a levelet, hogy négyünket kicsaptak. Kemény nyár jött, nem tudtam megállni a szüleim és a nagy­szüleim előtt. Mert hát ennyi pénzbe kerültél, négy évet ott töltöttél, most mihez kezdesz? Akkoriban kérni lehetett, vigye­nek el hamarább katonának. Ugye, ha a vizsgám sikerül, katonának sem vittek volna el, és utóbb is csak hat hónapot végzek. S nem maradok oda három évet – mert elmentem októberben, és harmadik év feb­ruárjában szereltem le. Na, én már július­ban elrendeztem, hogy elvigyenek ősszel. Közben megjött a második levél is az egyháztól, ebben megkérik a szüleimet és engem is, hogy menjek el a pótvizsgára, mind a négyünket visszahívtak ősszel, érettségizzünk le. Visszamentem, de nem tanultam semmit. Ahogy esik, úgy suppan! De si­került, megkaptam az érettségi diplomát, s alig vártam, hogy elhúzzak itthonról.-

A hegyeken túl
Azt gondoltam, ha felmutatom az érettségi diplomámat, fel is vesznek. Be is igazolódott, megkaptam a behívót október 22-re. Csináltattam egy új koffert, belepakolt édesanyám mindent, bejöttem Szentgyörgyre, és felsorakoztunk a kaszárnya udvarán. Ve­gyes érzelmek kavarogtak bennem. Ilyen kis katonácskák, egy-két makaróni a vállukon, rekcumoztak ott minket, hogy így sorakozó, úgy sorakozó,  a bőröndöt hogy fogjuk, ne lógjunk ki a sorból. Azt hittem, a világ összeduvad. Hogy abból a szép gyönyörű életből, amiben a kántoriskolában részem volt, ide kerültem! Már a kaszárnya udvarán úgy szöktettek! S kettős sorba állítottak, és bőröndökkel ki az állomásra. Ott vonultunk Szentgyörgyön végig bőröndöstül. Nem a parancs fájt, hanem az, hogy túl durvák voltak. Látszott, hogy nem az az emberséges életmód következik, amit a kántoriskolában megszoktam. Szóval, már az indulás felkavaró volt. Jaj, hogy tudtam én így ellőni a nagy esélyemet! S akkor elvittek. Felültünk a vonatra, azt se tudtuk, merre megy. Bras-sóban újabb szöktetés! Na, elővettem a szilvapálinkát, amiről megmondták, nem sza­bad, s megkóstolgattuk. Fel a másik vonatra, azt mondták, Bukarestbe visznek. Nem oda kerültünk. Hajnalban, ahogy kinéztem, csak azt láttam, hogy annyi a varjú, hogy annyi fa az út szélin nem állt.
(folytatjuk)

Az erdélyi Státus gyulafehérvári római katolikus főgimnáziumának elődjét a székeskáptalan által a középkor hajnalán létrehozott káptalani iskolában kell keresnünk. A gimnázium régi épületét a századfordulón lebontották, s a helyén emelt palotában működött az iskola 1922-től Majláth Főgimnázium néven mindaddig, amíg az 1948-as tanügyi reform Erdély más központjaihoz hasonlóan itt is megszabta a magyar nyelvű középiskolai oktatás új feltételeit. A kommunista állam elkonfiskálta a katolikus főgimnáziumot, amelyben a Római Katolikus Kis Szeminárium néven a kántoriskola is működött. 1953-ban a Teológiai Intézetben – Márton Áron püspök utólagos jóváhagyásával – létrejött a Kántoriskola, mely – saját épületétől megfosztottan – az előbb említett néven működött egészen 1990-ig. 1990-től a kántoriskola érettségi diplomáját visszamenőleg államilag is elismerték, s ugyanez évben megváltozott a neve Római Katolikus Líceumi Szemináriumra. Ezt a nevet viselte egészen 2006-ig, amikor felvette a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum megnevezést, miután egyesítették a város magyar általános iskolájával, ma tehát óvodától tizenkettedik osztályig átfogó magyar oktatást nyújt.