Vajon kinek használ, hogy a román sajtó újabban egyre-másra közli azokat a közvélmény-kutatásokat, melyekből az látszik kiderülni, hogy a románok legkevésbé a magyarokat és az oroszokat szeretik, miközben odavannak az angolokért, németekért, franciákért vagy spanyolokért.
Bár a közvélemény-kutatás elemzői elismerik, a heves magyarellenes érzelmek főként a Kárpátokon túl dúlnak, míg Erdélyben, az együttélés színterein mérsékeltebbek, igyekeznek messzemenő következtetéseket levonni a két nép – szerintük hagyományossá vált – rivalizálásáról és egymás iránt táplált negatív érzelmeiről. Olyannyira, hogy akad, aki amolyan lakmuszpapírnak tekinti, mely jelezné, hogy a románok azokkal szemben táplálnak erős ellenérzést, akik kétségbe vonják a Nagy Egyesülés után kialakult állam többségi nemzetének hazafias érzelmeit, és nem tisztelik kellő mértékben nemzeti hőseit. Például Mihály Vitézt vagy Avram Iancut. A románság érzi – sugallják a közvélemény-fürkészők –, hogy nagy művét, szép kerek országát állandó fenyegetettsége miatt máig védelmezni kényszerül. Főképp természetesen a magyarok miatt, s elsősorban tőlük. A jajongó, nemzetféltő írások célja, s ezt tisztán meg is fogalmazzák: végre a magyar politikusok – éljenek azok Budapesten vagy Romániában – felfoghatják, mit szabad és mit nem cselekedniük, figyelembe véve az évszázadokra visszanyúló rivalizálást. Utóbbi megállapításra szót sem érdemes vesztegetni, hisz anno a Magyar Királyság aligha tekintette riválisának a két román fejedelemséget, és a jelen visszavetítése az elmúlt évszázadokra elkoptatott és primitív kiindulópont. De nagyon is mai az a hazai módi, amellyel sugallni és erősíteni szándékoznak egy ellenségképet, miszerint az erdélyi magyarság autonómiaküzdelme az egységes román nemzetállam elleni nyílt támadást jelent.
A közvélemény-kutatások hitelességéről régóta és sokan vitáznak. Legnagyobb gond nem annak igazságával vagy tévedéseivel van, hanem céljával. Ez alkalommal is ez történik. Szolgálnak, teszik, amit a jelen igen zilált és zavaros honi gazdasági-politikai állapotai diktálnak. Egyrészt előkészítik a talajt: bármi történjék is a koalícióban, a magyar képviselet – az úgynevezett népakaratot figyelembe véve – ne számítson arra, hogy újra a hatalom közelébe kerül, másrészt leplezni próbálják a Ponta-kormány és a kétharmados koalíció nagy fiaskóit. Ugyanis míg a haza területi egységét és épségét kell védelmezni pontosan megjelölt ellenség ellen, a kenyérgondok, a korrupció, a gyanúsan sok kisiklott privatizáció kevesebbet nyom a latban.
Az agresszív, másokat sértő nacionalizmus útját sok néppel megjáratták, s mindig csak az összeomlás után derült ki a tévedés.
