Az ismert esszéíróról, aki kilencvenes években még külügyminiszter is volt, utóbb elnöki tanácsadó, tehát szakítani próbált a vezető értelmiségiek hagyományos passzivitásával, és közéleti szerepvállalásra adta a fejét – különben ma is vallja, hogy erre szükség van –, nem állítható, hogy ne ismerné a politikusi berkek belső életét, szavai hitelét e tapasztalat csak fokozhatja. Szombat esti  tévéinterjújából idézem, főműsoridőben hangzott el a közszolgálati csatornán: „A politikai osztály határtalanul komikus. Sose gondoltam volna ’89 után, hogy  olyan politikai osztályunk lesz, mely a Caragiale-féle mulatságossággal  sem rendelkezik már. Középszerű komikusok. Olyan alapfokú  nevetségességről van szó, melyen jót kacagni sem lehet, inkább elszomorít. Nem láttam még állhatatlanabb, ingatagabb, önkényesebb, stílustalanabb valamit, mint a mai politikai osztályunk, annak minden csoportját beleértve. Az őt kísérő sajtóvisszhanggal együtt.”
Az őrült összevisszaság, a tévéadásokban naponta feltáruló belső rákfenék, marakodások valójában kétségbeejtő helyzetre vetnek fényt. A hatalom birtokosai maholnap teljesen megbízhatatlanokká válnak, nem lehet adni szavukra, hiszen a csőd, melybe valószínűleg hasonló elődeik juttatták az országot, valósággal működésképtelenné teszi az irányítói apparátust. A közérdek hangját elnyomja a permanens hisztérikus zenebona, mely kitölti a médiát, és melyet az még inkább felfokoz, mert az elemi tárgyilagosságnak és pártatlanságnak fittyet hányó sajtó mindennemű tisztázás feladatára képtelenné válik maholnap.
Az állami vasúti társaság teherszállító részlegének privatizációs kálváriája iskolapéldája lehetne egy bukásra álló elit tehetetlenségének. A nemzetközi pénzintézetek által kikényszerített, az ország stratégiai érdekeit sértő magánosítás és annak mesterségesen előidézett kudarca, a benne egymásnak betartó erők és intézmények harca valóságos abszurditásában mutatja fel a mai kormány alkalmatlanságát arra, hogy egy fontos gazdasági kérdést kezeljen.