Nem lehet tudni pontosan, mi vetett véget a mikóújfalusi híres sós-lúgos Hunnia gyógyvíz palackozásának, csak sejtjük, hogy az 1916-os esztendő, mert a román hadsereg bevonulása alkalmával sok ipari létesítmény vált lángok martalékává.
Ilyen volt a bálványosfürdői palackozó gyár, amely az akkori Magyarország első szénsavsűrítője volt, s a torjai Büdös-barlangból csöveken lefolyó szén-dioxidot dolgozta fel. Képét az Erdélyi Kárpát Egyesület folyóiratából ismerjük. Ekkor égett porrá a Bálványosi-hágó báró Apor Gábor építtette gyógyszanatórium mutatós épülete és a sepsibükszádi üveghuta. Ezek alapján feltételezzük, hogy a Hunnia dugaszolóüzeme is hasonló sorsra jutott.
Hogy ezt a gyógyvizet palackozták, arra bizonyság az akkor használt üvegcímke (képünk), amely már csak azért is fontos, mert Újfaluban sokan kétségbe vonták, hogy az üzem létezett, s úgy vélik, hogy Nyáguly Vilmos polgármester csak felkarolta a nem eléggé megalapozott hírt. „Ha igazuk lenne – felelte a polgármester –, akkor borvízfelfedezőként emlegetne az utókor, de megelégszem azon jóemberek segítségével, akik időt, energiát nem sajnálva dogoznak értékeink megmentéséért-gondozásáért, és nem utolsósorban megértik, hogy egy közösség, ha a múltból táplálkozva éli meg jelenét, biztos jövőt hagy utódaira.”
A Hunnia-forrás vizének kémiai összetételét a 19–20. század fordulójának legkiválóbb „vegybontója”, a parajdi születésű dr. Hankó Vilmos (1854–1923) kémikus, a székelyföldi borvizek avatott ismerője, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja végezte el, orvosi javallatát pedig a szotyori Nagy családból származó dr. Nagy Károly korabeli tiszti főorvos 1906-ban. Dr. Schoffer X. Ferenc bécsi egyetemi tanár is írt a Hunnia-forrásról az 1919-ben magyar nyelven is megjelenő Általános geológia című munkájában, a vizet 19 g szilárd alkatrésze miatt – amelyből 3,2 g szén-dioxid – kiválónak titulálta. A Hunnia palackozásának kezdetét 1894-re rögzíti Péter Elek és Makkfalvi Zoltán csíkszeredai mérnök és hidrogeológus A romániai ásványvíz-palackozás fejlődésének korszakai című, 2009-ben Miskolcon megjelent közleményben.
Nyáguly Vilmos csoportja (Gábor Géza, Sorbán Árpád, Demeter István, Demeter Géza, Demeter Bálint, Béres Zoltán és Urszuly Sámuel) egész napos munkával és minimális egyéni költséggel felszabadította azt a kerámiából készült kifolyócsatornát, amely a forrást a palackozóüzemmel összekötötte, s a polgármester elképzelése szerint egy szűrőberendezést is helyeztek a lefolyó szádához. „Ha a közbelépés nem hozza meg a várt eredményt, megkeressük és felújítjuk a forrás medencéjét is, akárcsak nemrég a Bedő-borvíznél” – nyilatkozta Nyáguly Vilmos. Az újfalusi forrásrendezés azt igazolja, hogy helyi erővel, helyi erőforrásokból is meg lehet menteni egy-egy pusztuló gyógykutat, miként azt Bodok, Bardoc és Bacon községben is tették, ugyanis az öreg Európában hamarosan hiánycikk lesz a víz, s a forrásokra senkinek nem lesz nagyobb szüksége, mint éppen a helyi közösségnek.
