Mintegy 22 országban és 22 magyarországi településen döntöttek úgy, hogy szimpátiatüntetéssel csatlakoznak a székelyek nagy meneteléséhez. Így Budapesten, Szolnokon, Debrecenben, Keszthelyen, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Szombathelyen, Zalaegerszegen is felvonulással fejezték ki szolidaritásukat a résztvevők.
Békéscsabán a fáklyás felvonulást a Békés Megyei Polgári Nyugdíjasok Civil Egyesülete és a Polgárok Békéscsabáért Egyesület hirdette meg. A körülbelül háromszáz fős menet résztvevői vasárnap este a városháza előtti téren gyülekeztek magyar és székely zászlókkal, fáklyákkal felvértezve. A békési KÉSZ csapata a polgármesteri hivataluk erkélyéről elkért méretes kék-arany lobogóval érkezett, nagy derültséget keltve. A székely himnusz közös eléneklése után a menet székely ruhás menyecskék vezetésével indult el az Andrássy úton, akik között falatnyi, ugyancsak népviseletben tündöklő kislány fickándozott vidáman, élvezve a vakuk villanását. A mintegy két kilométernyi út a Trianoni emlékműnél ért véget, de nem úgy a rendezvény. Magyar himnusz, szavalatok (Sarusi Mihály: Könyörgés Csonka Boldogasszony neve napján), próza (Orbán János Dénes: Véres képeslap Erdélyből), Boldogasszony anyánk, ismét székely himnusz, közös gyertya- és mécsesgyújtás, fáklyaletűzés, majd hazamenni nem akarás következett. Igen. Nem akaródzott elindulni. Alig szállingózott el pár ember, a java maradt. Előbb csendben meredtünk a Nagy-Magyarországra zuhanó guillotine-ra, majd halk női hang törte meg a hullámzóan mormogó utcazajt. Az előbb bátortalan énekecske egyre hallhatóbbá lett, majd mások is belekapaszkodtak, és percek alatt kipirult, mosolygó, boldog arcok, meghatódott, könnybe lábadó szemek tüzétől lett még fényesebb a terecske, s teperte le az autók zaját a közös ének megállíthatatlanul áradó folyama: hoztuk a dalt az erdőről, pont úgy, mint egykoron, Mezőségen, Sütő András legénykorában. Anyánk, lehet, nekünk is könnyű álmot ígért, lehet, nem, nem emlékszem, de arra igen, amikor Czikéli László – kolozsvári vendégként – a sepsiszentgyörgyi színházban, legényke koromban, ezt a részt a könyvből elmondta. Mondta? Szavalta? Ezt sem tudom. Csak megmámorosodva élveztem a katarzis szédítő magasságát, s köszöntem a jó istennek, hogy ezt megérhettem.
Igen, ahhoz a régi naphoz volt hasonlatos a vasárnap este. Csodálatos, felemelő, emberi volt. Otthon-ízű. De talán attól a legszebb, hogy körbenézve azt látta az ember: nem lelkifurdalásos erdélyi szökevények alkotják a tömeg magvát, hanem született anyaországiak, békéscsabaiak. Azaz valódi szolidaritás, igazi, közös dalhozás volt, ami velünk ott megesett. Itthon-ízű, s épp ebből a kettősségből adódóan megrendítő.
Mi akkor a csapda végül? És miért székely? Miért magyar? Na és miért 22-es? Talán kezdjük a végén. Azért 22-es, mert ki- és elkerülhetetlen „szerkezet”, hiszen a szeretet maga alkotja. A legyőzhetetlen fegyver rejtezik benne: jobban szeretni, mint ahogy minket utálnak. Ez az, ami az eddigi megmaradásunk titka is. Történelmünk során sokan akartak legyőzni. Ellenálltunk, volt, hogy megvertek, volt, hogy győztünk, de mindig maradtunk, aztán szép csendesen magunkba olvasztottuk a ránk acsargókat. S közben megőriztük identitásunkat. Na, ez már így egy kicsit „specifikusan”, sajátságosan székelymagyaros. Kard, bicska, kasza, s közben mosoly és szeretet? Különös. De nem álságos, hanem őszinte és való. Hogy elsőre nehezen érthető és emészthető? Lehet. De velünk élve gyorsan elsajátítható, átvehető.
Ma is fenik ránk fogukat sokan. Apadunk is rendesen. Volt már ilyen, történt már hasonló velünk. Sosem hagytuk. Most sem fogjuk. Ezt most megmutattuk az egész világnak. Keményen és konokul, de szelíden és békésen. Szemekbe nézve, felemelt fővel, imára kulcsolt kézzel, elszánt szeretettel.
Pálmai Tamás
