A székelyek lélekmelegítő, szép reményeket fakasztó nagy menetelése után a hatalom újfent gondoskodott keserű szájízünkről, kihozva a menetelők létszámát tizenötezerre. Szép példája ez annak, hogy ismét nem a megfelelő embert küldték.
Láttam az egyiket, ahogy a lábakat számlálta, és utána próbálta kettővel osztani az eredményt. Na de ne legyünk rosszak: négy osztállyal és egy lopott pénzen vett diplomával tízezerig elszámolni nem is olyan rossz teljesítmény. Vagy esetleg kiadták az ukázt, hogy nem lehetünk ennél többen? Nem tudom!
Miért nem küldték a népszámlálási biztosokat? Ők az ország mintegy 16 milliós tényleges lakosságából kihozták a húszmilliót – ha minket is ők számolnak, talán kijött volna a negyedmillió felvonuló...
Pedig milyen egyszerű lett volna az 54 km-es élőlánc minden méterére csak két embert számolni, és hozzáadni a kisebb-nagyobb csoportosulásokat: meglenne a 150 ezer.
Így vagy úgy, de megnyugtató, hogy lélekben ennél sokkal többen voltunk, talán egymillió fölött is. És még nem számoltam az Erdély határán kívül rekedt, de velünk, elnyomottakkal együtt érző embereket.
Befejezésül üzenném a számolóknak és főnökeiknek, amit az egyik tusványosi beszéd után mondtam az államelnöknek. A calafati autonómia emlegetése után volt alkalmam megkérdezni tőle:
– Az ország első embereként – erre megállott – nem vette észre, provokálnak bennünket, hogy autonómiát követeljünk? Sietve kezet nyújtott és távozott. Azóta többször visszanéztem a felvételt, nekem nem kellemes emlék. Ma sem tudom, megértette-e második kérdésemet: – Miért provokálnak?
Tölgyes Lajos, Brassó–Sepsibükszád
