Minden második hétvégén oda járok vi­zet tölteni, és ha sokan vannak, nyugodtan kivárom a soromat. Ha van még ott két-három idősebb helybeli – jó hallani, ahogy nosztalgiáznak, „emlékszel-e komám, annak üdejin hogy es volt” –, már nem is figyelek arra, hogy mikor következem.
Egyik este vízért mentem, és nem hittem a szememnek, amikor kiszálltam az autóból. Nagy fény volt, először azt hittem, a tanács villanyt vezetett a forráshoz. Közelebb érve három fiatalembert láttam dolgozni, akik illedelmesen köszöntek.
Rajtuk kívül nem volt senki a forrásnál, és amíg teltek az üvegjeim, szóba elegyedtünk.
Megkérdeztem, mit dolgoznak eb­ben a késői órában, melyik cég alkalmazottjai. Egyikük, akinek a nevét sajnos elfelej­tettem, de most is magam előtt látom – ala­csony, zömök, kerek arcú fiatalember –, így felelt: „Mi egy padot szerelünk fel, hogy amikor vízért jövünk, jönnek mások, és várni kell, legyen, ahová leülni egy perc­re.” Hova valósiak vagytok, és ezért pénzt kaptok? – kérdeztem vissza. Sepsiszent­györ­gyiek, és nem kapunk pénzt érte – felelte a második fiatalember, aki moz­gásában kissé akadályozottnak tűnt, de azért segített ő is.
Ahogyan folyt a víz és köztünk a beszélgetés, kiderült, hogy egyikük nagy­szülei, szü­lei mikóújfalusiak. Meg­telnek az üvegjeim, búcsúzom. Mielőtt elindulnék, megkérdezem, hogy készíthetek-e róluk egy képet a te­lefonommal. Persze, nyugodtan, felelték.
Szerencse, hogy az ilyen fényképeket megtartom, és ezzel alá tudom támasztani, hogy a fenti jelenet nem kitalálás.
Igen, megújult a forrás, de úgy gondolom, hogy a tizenkét név mellett helyet kaphatott volna annak a három fiatalnak a neve is, aki hozzájárult a hely szépítéséhez és hasznossá tételéhez. Egyikük monogramja – D. R. – a pad két lábán szerepel.
Úgy gondolom, hogy minden település megérdemelne egypár olyan embert, aki szervezés nélkül tesz valamit a kör­nyezet javításáért.
Gratulálok, csak így tovább, fiúk!

TORDAI KÁROLY, Nagybacon