A búcsúzás mindig kurta és bizakodó. Részemről. Hiszem, hogy a távozók vissza fognak térni, és tudom, hogy még fogunk találkozni. Mégis: ők mennek, mi meg maradunk. Van egy feladatunk, amit vállaltunk, és amelyben megtaláljuk mindennapi örömeinket. Van egy szolgálat, amely ugyanakkor áldás is. Lépten-nyomon érezzük a Napba öltözött asszony, a Holdsarlós Madonna ránk is kiterjedő áldását, vigyázó oltalmát.
Így történt ez október 28–31-én is, amikor a pápai NATO-bázis interkulturális óvodájának tíz lelkes pedagógusa, óvó nénije kereste fel a moldvai csángó magyarokat, hogy betekintést nyerjenek az itt dolgozó oktatók és hagyományőrzők munkájába, nehézségeibe és sikereibe.
A tizenhárom tagú küldöttséget Dimény János, a Baróti Szabó Dávid-iskola igazgatója irányította át a Kárpátok keleti oldalára. A fürge kis csapat gyorsan megtalálta a mi kis falunkat. A lészpedi gyermekek taligakerék-kaláccsal, rövid műsorral, meleg kávéval és szívmelengető tréfás mesével várták a vendégeket, akik hamar nyugovóra is tértek a kalandos utazás után.
Áldozó Tamás polgármester úr és csapata katonás pontossággal kezdte a második napot, így a szürke deres és a kicsi fekete patások időben nekifeszültek a padravalókkal kirakott szekér hámjainak, és vidám patkókopogással indultak a valamikori fejedelmi erdőbe, amely szép rozsdabarna avarszőnyeget terített a látogatók elé, éppen, mint amikor a Herceg útján kocsikázott az uralkodó. Meleg napsütés kényeztetett, forrásvíz csobogott, Wass Albert pedig elküldte az angyalokat és a tündéreket, hogy Az erdő meséjével megérintsék szívünket. Mint látó emberek tértünk haza egy fejedelmi lakomára, nem gyűjtöttünk gombát, csak madárdallal és szeretettel merítettük meg „szüvünket”. Kertész Daniella kis tanítványai táncokat tanítottak, majd archaikus imával zárult az est.
A pápai pedagógusok tanulmányútja Bákóban folytatódott: itt először a Precista- (szeplőtelen) templomot látogattuk meg, majd a ferdinándújfalusi Bucur Iulián bemutatta a bákói múzeum néprajzi részlegét. A tárgyak megelevenedtek simogató keze alatt, és őszintén meséltek a régmúlt korok „szabódásairól”, valutaforgalmáról és az emberek babonáiról. A falu szövőszékén magasba szárnyaltak a mesék, égből érkező szálakba rejtették gondolataikat a serény asszonyok.
A forrófalvi fatemplom 1435. október 26-ának emlékét őrzi egyik fagerendájában, a bákói Precista-templomot 1491 januárjában szentelték fel, Mátyás király 1467-ben járt Moldvában. Időutazás részese, aki belép a forrófalvi Szent Márton fatemplomba. Petrás Incze János alakját véltem felfedezni az oltár mögött, ahol egy kereszt őrzi Petrás kántor nevét, a sírok között pedig Fodor vajda nyugszik pajzsa alatt. Őrzik ma is a templomot, a moldvai magyarok lelki nyugalmát itt, a forrófalvi temetőben.
A somoskai gyermekcsapat csivitelése visszaránt a jelenbe: Benke Paulina tanítványai szeretnek népi gyermekjátékokat játszani. Harsányan énekelnek, kerülik a szőlőlugas tartóoszlopait, beugornak a Dunába, átbújnak az aranykapu alatt, és mákos rétest tekernek. Csík faluban nem férünk be az alacsony óvodába, kintről szemlélődünk, bentről értelmes lurkók hada tekint vissza. Nem a szaloncukortól nyitják ki őszinte kis szívüket, de örülnek a korán érkezett „angyaloknak”. Lábnyikban a gyermekek vidám állatmese-jelenetekkel fogadják az érkezőket, és hamarosan bensőséges, nyitott beszélgetés kerekedik a pedagógusok között. A gyermekek mindenhol érdekes kis teremtmények, a néptanítók pedig örömeiket, sikereiket, tapasztalataikat mindig szívesen osztják meg egymással.
Búcsúzáskor mégis elszorul az ember szíve, mert valaki, valakik elmennek. Valakik, akiket megszerettünk, akikkel életünk összekapcsolódott egy ponton. A viszontlátás reményében őrizzük tovább a keleti szórvány határvonalát.
MÁRTON ATTILA lészpedi tanító bácsi
