Az olaszországi dél-tiroli példa találó kiindulópontnak tűnik a beígért új székelyföldi autonómiatervezet számára, melyet – vezetőinek nyilatkozata szerint – hamarosan nyilvánosságra kíván hozni az RMDSZ.
Olaszországnak ez az autonóm, német többség által lakott provinciája ugyanis nagyon sok adottságában hasonlít a mi délkelet-erdélyi részeinkhez, melyek saját népi és önigazgatási igényeiről oly látványosan tett nemrég tanúságot százezernél több békés tüntető a nagy menetelés napján, október 27-én, mely minden hatósági statisztikai hamisítási kísérlet ellenére nyilvánvalóvá és cáfolhatatlanná tette, hogy a saját ügyeit irányító Székelyföld terve igenis népi támogatást élvező legátfogóbb törekvése népcsoportunknak.
Minket az alábbiakban és az elkövetkező jegyzetsorozatban főleg a dél-tiroli autonóm provincia működésének mikéntje érdekel, s azok az elvek, melyekben az egymással az 1919-től 1971-ig tartó vitákban a meglehetősen éles ellentéteket felvállaló felek – a dél-tiroliak, Olaszország, Ausztria mint védhatalom – nemzetközi közvetítéssel végül megegyeztek és be is tartanak. Ennek folytán a dél-tiroli belső önrendelkezési formák kialakításának történetével csak érintőlegesen foglalkozunk, de kár lenne teljesen mellőzni e históriát, ugyanis Székelyföld és Dél-Tirol nemcsak földrajzi és gazdasági adottságaiban, hanem történelmében is meglepően sok mindenben hasonlít.
Előre bocsátanánk azonban egy újabb fejleményt, mellyel érdemes az egészet kezdeni. 2006 májusában az örökös olasz szenátor, Francesco Cossiga törvényjavaslatot terjesztett az olasz parlament elé, melyben fel kívánta hatalmazni a régió két autonóm provinciájának – Trentinónak és Bozennek, az egyik olasz, a másik német többségű – választóit, hogy döntsenek afelől, megmaradnak-e az olasz államban, teljes függetlenséget óhajtanak-e, avagy Ausztriához, netán Németországhoz kívánnak-e csatlakozni. Nos, mindenik fél – a szeparatistákat is beleértve – elutasította az indítványt, arra hivatkozva, az az etnikai feszültségek kiújulásának veszélyét rejti magában.
A párhuzamok a mi régiónkkal több, mint meglepőek. A túlnyomóan német többségű Dél-Tirol 1919-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, míg Észak- és Kelet-Tirol az anyaországnál maradt, annak az olasz állam és az antant között 1915-ben megkötött titkos egyezségnek eredményeképpen, mellyel Itáliát rávették, hogy az antant oldalán lépjen be az első világháborúba a Központi Hatalmak ellen. Szegény dél-tiroliak a wilsoni elvekre hivatkozva tiltakoztak ugyan a győztesek önkényes döntése ellen, de hiába tették. Olaszország vállalta a mienkhez hasonló kisebbségi szerződés (1921) aláírását, de nem tartotta be azt, Mussolini hatalomra jutása után pedig olyan betelepítésbe kezdett, mely a tartomány eredeti jellegét valóban végveszélybe sodorta. A második világháború után kötött olasz–osztrák szerződés nem bizonyult kielégítő megoldásnak, az olaszok ugyanis ezt követően egy olasz többségű régióba olvasztották be a tulajdonképpeni szűken vett Dél-Tirolt – ugye, ismerős ötlet –, ezzel akarván kijátszani az osztrákokat, ezért újabb harmincvalahány éves tárgyalássorozatra és küzdelemre volt szükség, míg megszületett a kívánt német többségű autonóm provincia: Bozen/Bolzano.
Mondom, tanulságai folytán sem rossz a politikusaink által választott kiindulópont.
(folytatjuk)
