Váratlan, kedves vendéget fogadhattam a napokban, egykori sepsikőröspataki munkatársamat. Valamikor állandó kérdés volt köztünk az „olvastad-e?” – és a viszontlátás örömének kifejezése után most is ez hangzott el.
A szintén kőröspataki Bedő Béla nyugalmazott ezredes Magyar tiszt a román hadseregben címmel nemrég megjelent könyvéről beszéltünk, és látogatóm elmondta, hogy váratlanul elhunyt egyetlen testvére leveleit bocsátaná a mai fiatalok okulására – neve elhallgatásával, mert özvegye, gyermekei, unokái élnek még. Pályafutása, sorsa mintegy folytatása Bedő emlékiratainak, és a közelmúlt egyik kevéssé ismert oldalát világítja meg.
A jászvásári katonai kórházban 1996-ban 64 évesen, agyműtét után elhunyt fivér műszaki tisztként szolgált a román hadseregben. Húszévesen alhadnagyként került ki a Râmnicu Vâlcea-i tiszti iskolából 1952-ben. A békási vízi erőmű építésekor ismerkedett meg a közeli Karácsonykőn élő szép barna lánnyal, aki a felesége lett. Született egy fia és egy kései kislány, de egyiket sem tanította magyarul: arra hivatkozott, örül, ha egy-két éjszakára elszökhet az építőtelepről, hogy feleségével is találkozhasson. Védekezett azzal, hogy a sorkatonák közül besúgót állítottak rá, párt-gyűlésen mindig szidják, mert el-elszólja magát magyarul is az állam nyelvét egyáltalán nem ismerő udvarhelyi, marosi, háromszéki falusi fiúk előtt. Sőt, büntetik is, mert külön csoportot alakít magyarokból az éjszakai vagonürítés idején... Nem volt hajlandó a felesége román nevét felvenni, de nem panaszkodott, és a gyér hazalátogatások során mindig ő kezdett el egy régi magyar népdalt, műdalt vagy kesergőt énekelni, amit még a negyvenes évek elején, a „kicsi magyar világ” idején a székelyudvarhelyi gimnáziumban tanult. A hetvenes években írott leveleiből az akkori államgépezet embertelensége is kiderül...
„Alig egy hónapja szabadultam Bukarestből, és megint ide helyeztek. Nem az én kívánságom volt. Inkább azért, hogy távol legyek a családtól. Itt az új otopeni-i repülőtéren dolgozunk, rengeteg mennyiségű betont kell öntsünk (...) Nem tudok belenyugodni helyzetembe, egyszerre két lövést is kaptam. Lefokoztak szakaszparancsnoknak és elhelyeztek a székhelyről (...) Nálunk egy új törvény lépett életbe. Aki egy új posztot, funkciót akar megszerezni, helyette valaki le kell lépjen, vagy leégetik. Le kell hogy mondjon, csak mert, nincs egy valakije a vezetőségben, nem tud nyalni, vagy nem hívják »escunak«”. (1967. december) „Hetente járok haza Chişcani-ból, sokat nem lehetek a családdal. Hét kilométeres utat kell építenünk, ami a kombinátot köti össze a hőerőművel... Hatalmas építkezés, nagy a sár, csak gumicsizmában járhatunk, a legalkalmasabb jármű a traktor.” (1971. február) „Amióta otthon voltam egy napra, mindig Kiskapuson és Vásárhelyen tartózkodtam. Ez idő alatt egy csomó baleset történt századomban, halálos is. Én kellett hazavigyem, eltemettessem és ráadásul még 500 lej pénzbüntetést is rám mértek. Július 9-én Romanban voltam, amikor értesítettek, hogy egy katonámat a villany összeégette. Pont július 12-én, édesanyám születésnapján temették, közel Szászrégenhez. Még el sem mentem Vajdaszentiványból, amikor értesítettek, hogy van két katonaszökevény. Még azon éjszakán futottam Kolozsvárra, hogy elfogjuk őket. Az egyiket csak 11 nap után sikerült elkapni. A másik Medgyesen súlyos sebesülten feküdt a kórházban, s mi köröztettük az egész országban. Nem telt el egy hét, és még három súlyos baleset történt, amiért szintén lekaptak a fekete földig. Egy másik a fogdában akarta felakasztani magát. Vasárnap egy hete három katona elment és kifosztott valami műhelyeket, több mint 20 ezer lej kárt csináltak. Őket már az ügyészség elítélte. És mindez egy hónap leforgása alatt történt. Azt hittem, hogy én is a bolondok házába jutok. Bukarestbe is felhívattak, azt kérdezték, vagyok-e képes továbbra is parancsolni? Azt kell hinnem, valaki elátkozott. Az egész ősszel terepen voltam. Sulinán, Galacon, Vatra Dornán, Rozsnyón. Most meg itt vagyok Târgoviştén, helyettesítem egy kórházban fekvő tiszttársamat. Itt több ezer katona dolgozik az új acélműveken. Az 1974-es év sok keserűséget okozott. Mert rekord esztendő volt a balesetek, főként halálosak tekintetében, amiért többféle büntetést kaptunk. Igaz, a legnehezebb munkatelepeket adták a kezünk alá. Egy évig küzdöttem, hogy közelebb kerüljek a családomhoz, mégsem teljesülhetett a vágyam.” (1974. augusztus, november)
A szülői hagyatékból előkerült levelek a konstancai szárazdokk, a moldvai vegyipari üzemek építéséről is hírt adnak, no meg a transzfogarasi út ártatlan áldozatairól, akik közül a magyar ajkúak koporsóban való hazaszállításáról – felsőbb utasításra – a századosi rangban nyugdíjazott székely katonatiszt gondoskodott.
