Műveseállomást hozott létre munkatársaival egy sepsiszentgyörgyi orvosnő, mely tíz éve életek tucatjait-százait hosszabbította vagy mentette meg e hideg, az emberi szervezetet e tekintetben is próbára tevő sarkában Erdélynek.
A doktornőt saját zaklatott szakmai lekiismerete állította vizsga elé pályájának egy kilátástalan, küszködéssel teli szakasza után a kilencvenes években, amikor különösen sokan hunytak el páciensei közül a kórházi felszereltség hiányos volta miatt. E törékenységében is kemény asszony munkát, időt áldozott rá, kapcsolatokat épített, megkereste a jótékony alapítványokhoz és nagy hírű külföldi központokhoz vezető utat, továbbképzésen vett részt, vállalta az új osztály vezetésével járó többletterheket — mint mondja, közös összefogással —, azóta is végzi a gyógyítás áldozatos küldetését.
A szakmai telejsítmény okvetlen elismerést érdemel, erre feltehetően van és lesz gondjuk az illetékeseknek.
Itt most a kérdés egy másik vonatkozásáról szólnék pár szót. Ottjártamkor a Duna Tévé műsorát nézték a kezelésre bejáró betegek, kik heti pár órára gépre kapcsoltan vértisztításon esnek át, hogy másnap ne roncsokként legynek kénytelenek tengődni, hanem emberi módon élhessék tovább a számukra kimért időt. A Duna Tévét azért emelem ki, mert a betegek jobbára egy nemzeti közösség tagjai, és anyanyelvükön mondhatták el panaszaikat az orvosnak, aki kezelésük módját és eszközeit megállapította. Hogy a diaganózis felállításában milyen szerepet játszik az anyanyelvi értekezés, hogy orvos és betege viszonyában mennyire fontos az, hogy árnyalt fogalmazásban hangozzék el a fájdalmat megélő páciens beszámolója, arról gyakorló rendelőjárók sokat tudnának beszélni. Nem kell ahhoz ,,nyelvi megszállottnak" lenni, hogy belássa az ember: még gyógyerő is van az anyanyelvi szótértésben, sok tévúttól óvja meg a kezelést, lerövidítheti a gyógyuláshoz vezető utat, könnyít a kínokon.
Ezért mondom, egy, a sepsiszentgyörgyi műveseállomás létrehozásához, üzemeltetéséhez hasonló tett, több orvos és ápolónő közös munkája a szűken vett szakmai teljesítményen túl kisebbségpoltikai súllyal is bír. Egyenjogú, teljes értékű embernek és polgárnak akkor érezhetjük magunkat, ha nemcsak az iskolai oktatásban, hivatali ügyintézésben, igazságszolgáltatásban, politikában nem szenvedünk el hátrányt kisebbséghez tartozásunk miatt, hanem az egészségügyben sem adatfelvétel, a személyzettel való érintkezés közben, és ha például a Duna Tévé műsorát követhetjük, miközben a gyilkos mérgeket az okos gép kiszűri szervezetünkből, miként a megaláztatás, a másodrendűség nyomasztó terhét is lelkünkből-tudatunkból.
