Ha valaki, tegyük fel egy közepes méretű olaszországi város polgármestere, valami véletlen folytán szembesülne Sepsiszent­györgy önkormányzatának legutóbbi döntésével, biztosan irigykedve merengne maga elé, mondván: lám, nem mítosz, mégiscsak létezik a tökéletes város!
Ahol nincs nyoma a nyomornak és az abból eredő bűnözésnek, ahol van munka, és valósággal fortyog az abból eredő öröm és jólét, ahol nem ismerik a munkanélküliség, a szociális segély, a túlélés fogalmát, ahol az emberek szikrázó derűvel élik gondtalan mindennapjaikat, ahol a szülők nem aggódnak olyan bagatell ügyek miatt, mint gyermekeik jelene és jövője, ahol nem létezik minimum, csak maximum, ahol nincs lent, csak fent, ahol a felső tízezer hétszeresére dagadt; a jóléti társadalom, a dolce vita netovábbja, egy város – láss csodát! – épp Balkánia kelős közepén, ahol habból van a kerítés, ahol az élet kolbászos torta; befektetők és vállalkozók Kánaánja, valóságos pénzügyi paradicsom; zöld-, kulturális, ifjúsági, tisztasági, kolbász-, káposzta- és csokifőváros, ahol a polgármester, szakmájának valódi mestere, már a mandátuma felénél teendő nélkül maradt, és hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása, amiért kénytelen tétlenül ücsörögni irodájában, kimegy a terepre, felnéz az emeletre, s Katica néni szélben lobogó nagyibugyijából ihletet merítve elkészíti a szakjelentést, mely alapján és okán megszületik a határozattervezet.
Nos, kevés a valószínűsége annak, hogy hősünknek, a közepes méretű olaszországi város polgármesterének fülébe jusson a hír, miszerint Sepsiszentgyörgyön tilos a nyilvános ruhaszárítás, mi meg itt élünk, és ez minden időnket leköti, hadd méltatlankodjunk hát egy kicsit.
Azt, hogy városunk épül, és az elmúlt néhány esztendőben elképesztő metamorfózison ment át, senki sem vonhatja kétségbe. Lélekemelő érzés látni, tudni, hogy az önkormányzatnak van egy átfogó,  olykor döcögős, de életképes projektje, ami napról napra alakot ölt. Képtelenség viszont szó nélkül elmenni az olyan képtelen döntések és határozatok mellett, mint ami a napokban született (egészült ki), és ami még papíron sem mutat jól, nemhogy életbe léptetve.
Egy élettől pezsgő város nem lehet olyan steril, mint egy hollywoodi film forgatási helyszíne. Utópia azt gondolni, hogy ezt bármiféle tiltó jellegű határozattal, pénzbírsággal el lehet érni. A városvezetésre máskor jellemző pragmatikus, praktikus meglátás ezúttal a rövidlátás jeleit mutatja. Mi mással magyarázható, hogy a többszobás, többvécés, többemeletes és többhektáros udvarral körülvett családi házakban lakó szűk réteg, azaz a „képviselő-testület” eldönti a többség számára, hogy az miként gazdálkodjon saját otthonában? Ez egyszerre elfogadhatatlan és sértő, arról nem is beszélve, hogy az egyén magánszférájába való otromba beletrafálás.
Csak halkan kérdem: most akkor nem festhetünk labda nagyságú hópelyheket vagy télapófejet a gyermekszoba ablakára? És mi lesz, ha egy év múlva kijön a határozat, miszerint az egységes politikai irányelv megőrzése érdekében kizárólag piros tu­lipánt lehet kihelyezni az ablakokba? Senkinek nem jutott eszébe, hogy ezzel a határozattal épp a sokszínűségre, a megkülönböztethetőségre húzzák rá a kényszeregyenruhát? Mi a rossz abban, ha a kommunista panelházak szürkéjét fehér, kék, piros, zöld színek világítják vidámra?
Nem utolsósorban e határozat sokat elárul arról is, hogy miként is vélekednek a városgazdák rólunk, polgárokról. Akadnak ugyan elszigetelt esetek, de hiszem azt, hogy a város lakosságának jelentős hányada kőbe vésett szabályzatok vagy EU-diktátumok nélkül is civilizált normák szerint gazdálkodik, és tudja, hogy tilos az ablakból teli szemeteszacskóval célozni a kukákat.
El tudja képzelni valaki Olaszországot vagy Görögországot az utcán száradó ruhák nélkül? Ott is próbálkoztak már az utcafronti teregetés megtiltásával, de végül belátták, hogy az épületek között kiteregetett ruhák hozzátartoznak a városképhez. Olyannyira, hogy rendezők sora használta fel hangulati elemként; Ettore Scola Egy különleges nap című filmjének egyik meghatározó jelene­tében a két főszereplő, Sofia Loren és Marcello Mastroianni száradó ruhák között találkozik az erkélyen; száradó ruhákról alkottak festők remekműveket, és a fotósok is kedvelik ezt a témát. De mi katolikusabbak vagyunk a pápánál...
Kerekes Gyula