A vasalódeszkára írt üzeneteket még megérteném, szép szavak sora, amelyeket fantáziátlan udvarló magáénak tulajdoníthat, miközben szíve választottjának fülébe suttog – bár nehezen elképzelhető, hogy az ifjonc a háta mögött rejtegetett nagydarab alkalmatosságról kottázza a szöveget, miközben sűrűn ölelgeti a hölgyet. A pendely, mely kísérőeleme vala e köztéri alkotásnak, már korábban köddé vált, de az tényleg rendben, a mai világban egy vasalt ing sokat ér – vasalatlan minden háztartásban hányódik számlálatlan.
Hűlt helye a földhöz rögzített bannernek is, melyen az Ipari Műkincsek Fogyasztóinak tízparancsolata. No, ennek hasznosíthatósága végképp ért­hetetlen számomra, s bár szeretném azt hinni, valakinek olyannyira elnyerte tetszését, hogy hazavitte szobadísznek, mégsem tudok mást elképzelni, mint hogy túlbuzgó utcaseprők belekanyarintottak valamelyik álmos korai órában, az anyag azt mondta, hogy herss, és megadta magát. A hajnali munkás meg olyféle gondolatokkal, amelyeket a csíkiak annak idején, a Szent György téri Szent György-szobor avatásakor megfogal­maztak, hogy ejsze, koma, jobb, ha lelépünk, mert még a végén azt hiszik, mi rontottuk el, húzott még egyet a hosszú nyelű vesszőköteggel, beteljesítve sorsát a bibliai szöveg ilyetén átírásának. Eme felmentő ítéletben csupán annyi sántít, hogy a bannert rögzítő csavarok sem maradtak az aszfaltban, de hát ahol mindent lopnak, ami fém, legyen az akna­fedő, esővízcsatorna, drótkerítés, bicikli, néhány grammnyi alátét is számít, lásd a régi mondást, mely úgy kezdődik, hogy aki a kicsit nem becsüli.
Tulajdonképpen magam sem értem magam, értelmetlen e háborgás, hisz nem az a legtermészetesebb, hogy a kultúra fővárosában a kultúra legyen még a tolvaj számára is a legkívánatosabb eltulajdonítandó? Holnap könyvet hagyok egy padon, hátha valaki azt is ellopja.