A román nacionalizmus 1945. március után sem fukarkodik az ígéretekkel, amíg a párizsi békeszerződés kimondja Észak-Erdély Romániához való tartozását. A román propagandagépezet mindkét békeegyezkedés előtt demagóg nyilatkozatokkal vezeti félre a magyarságot, a nemzetközi közvéleményt, és befolyásolja a békedöntést. Mindkét alkalommal kerülnek olyan kiváló román politikusok, akik jó érzékkel félretájékoztatják a közvéleményt. Ezt oly magas színvonalon valósítják meg, hogy a nagyhatalmak az első világháború végén Romániának ajándékozzák a történelmileg soha hozzá nem tartozó történeti Erdélyt, a Bánság kétharmadát és a Partiumot. Az 1945 utáni propaganda megszerzi Észak-Erdélyt, még ha az Sztálin hatalmi játszmájának része is.
Amíg Kelet-Magyarország területének megszerzésében az első világégés után a kiemelkedő szerepet Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök játssza, addig a második világégés után a félrevezetés mestere dr. Petru Groza. Groza jó érzékkel, az engedmények és az ígéretek egész garmadájával hiteti el, hogy a román állam nagylelkűen biztosítja az erdélyi magyarság jogait.

Az ígéretek
Dr. Petru Groza „magyarbarát” politikáját az ellentmondásosság jellemzi. Ez abban nyilvánul meg, hogy a tettek és az ígéretek egymástól távol esnek, gyakran formálisak. Mivel Groza jól ismeri a magyar nyelvet és kultúrát, könnyen befolyásolni tudja a magyar politikai élet vezetőit és a magyar társadalom jó részét. Az idősebb magyar szakos tanárok egy része még ma is csodálattal emlékszik arra, hogy a miniszterelnök a kolozsvári magyar tanszéken a diákok előtt hibátlanul elszavalja Arany János 31 szakaszból álló gyönyörű balladáját, A walesi bárdokat. Ez nemcsak életre szóló élmény, hanem azt a hitet is erősíti, hogy Groza Péter a magyarbarát politika elkötelezettje. A miniszterelnök ehhez hasonló módszerekkel tudatosan építi  népszerűségét a magyarok körében. A személyéhez kötődő bizalmat a határkérdés Románia javára történő rendezésére használja. Tudatában van annak, hogy a magyar területi követeléseket támogató angolszász politikusokat, valamint a Külügyminiszterek Tanácsát csak akkor tudja meggyőzni, hogy nincs szükség a határváltoztatásra, ha az erdélyi magyarság vezetői elhiszik, a magyarság egyenjogúsága Romániában is biztosított, mert a béketárgyalásokon lehet rájuk hivatkozni. Groza azonban nehéz helyzetben van, mert lavíroznia kell a nemzetiségpolitika és a román többségi sovinizmus között. Úgy kell engedményeket tennie a magyaroknak, hogy a román politikai erők – köztük a kommunista pártapparátus tagjai – ne távolodjanak el tőle.
Kormányzása idején az engedmények, illetve a megszorítások terén is alkalmazza a félrevezetést, a demagógiát. Így például, miután  átveszi a román kormány vezetését, néhány hét múlva már felszámolja a Să­nătescu tábornok kormánya idején felállított Kisebbségi Minisztériumot (Ministerul Naţionalităţilor Minoritare), és helyette egy alacsony rangú államtitkárságot (subsecretariatul de stat) állíttat fel. Mivel a minisztérium nevében szerepelt a magyarság által nem kedvelt kisebbségi megnevezés, az intézmény lefokozásával párhuzamosan törvényrendelettel törlik a kisebbség fogalmát, és bevezetik a nemzetiség, az együtt élő nemzetiség elnevezést. E látszatintézkedéssel nagyszerűen elterelik a figyelmet arról, hogy a minisztériumi rangú intézmény helyébe egy olyan államtitkárság került, amely semmilyen döntéshozatali jogkörrel nem rendelkezik, a legtöbb amit tehet:felügyel a nemeztiségekkel kapcsolatos intézkedésekre.
Mindezek ellenére a kétkulacsos Grozá­val még lehet alkudozni, rá lehet venni kisebb engedményekre, de 1946 végétől kezdve, ahogy a kommunisták egyre inkább átveszik a hatalmat, a miniszterelnöki hatáskörből a politikai döntéshozatal átkerül a Román Kommunista Párt Po­litikai Bizotts­á­gá­hoz, mindez akkor, amikor egyre  kevébé van szükség az MNSZ (Magyar Népi Szö­vetség) támogatására, amikor egyre csökken a külső nyomás Észak-Erdély kérdésében. A kialakuló új helyzetben a kisebbségi engedmények átértékelődnek, és a román politikai elit azokat „privilégiumoknak” tartva igyekszik felszámolni. Ezzel is magyarázható, hogy a magyar köztudatba dr. Petru Groza magyarbarát politikusként került be.

A román és a magyar nép kibékült!
Groza legnagyobb húzása az MNSZ felhasználása a román külpolitikai célok megvalósítására. A romániai magyar baloldal az MNSZ-be tömörülve – élén Kurkó Gyárfás­sal, Bányai Lászlóval, Balogh Edgárral – hisz Groza őszinteségében, magyarbarát politikájában, bizakodik egy demokratikus Romá­nia megteremtésében. Ezt tükrözi Kurkó Gyárfás az MNSZ székelyudvarhelyi gyűlésén 1946. március 27-én elhangzó beszéde, amelyben arról győzködi a jelenlévőket, hogy a nemzeti egyenlőség megvalósításához nincs szükség a határok megváltoztatására. A Groza-kormány a megszorítások mellett valóban tesz némi engedményt is, ezért hisznek neki. Néhány évvel később az MNSZ vezetői a román–magyar néptestvériségért, barátságért kifejtett munkásságukért jutalmul hosszú évekre szóló börtönbüntetésben részesülnek. Koholt vádak alapján 1949-ben, illetve 1952-ben letartoztatják Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Balogh Edgárt, Jordáky Lajost, Demeter Bélát és dr. Csőgör Lajost is. Kurkó tizenhat év börtönt szenved, csak 1965-ben szabadul.
Az MNSZ vezetői hisznek Groza őszinteségében. Valóban alig foglalja el a miniszterelnöki széket, Groza ígérgetésekkel kábítja a magyar vezetőket. Már az Észak-Erdély vissza­csa­­tolását ünneplő napon, 1945. március 13-án, a Kolozsváron tartott minisztertanácsi ülésen beindul a demagóg propaganda. Groza már ekkor emlegeti a magyar, a román, a Duna mente népeinek egységét, a boldog együttélést, a határok felszámolását. Idézzük Grozát: „Eljött az a boldog idő, hogy megint itthon vagyunk Kolozsvárt. Erdélyben két nép él egymás mellett. Két sokat szenvedett nép, a román és a magyar.” A megbékélés szelleme egyesíti a Duna völgyében élőket.
Az MNSZ 1945. november 18-i marosvásárhelyi nagygyűlésén Groza a két erdélyi nép testvéri együttélését ecsetelve kiemeli azt az elképzelését, hogy mélyíteni fogják a kapcsolatot a szomszéd Magyarországgal, mert a két nép, a két ország együtt lehet erős. Ő maga mindent megtesz, hogy a határok megszűnjenek, vámuniót fog kötni Magyarországgal. Felszámolják az „útlevélkényszert, hogy mindenki szabadon járhasson, és akkor a határnak vajmi kevés szerepe lesz”. Egy másik alkalommal Groza ismét emlegeti a határok légiesítését. Az MNSZ napilapjában, a Kolozsváron megjelenő Világosság 1946. október 30-i számában ezt olvashatjuk: „Testvérek vagyunk, és nem hódítók. Nyílt kártyákkal játszunk. Tudja meg ellenség és barát egyaránt, én nem szívok vissza semmit abból, amit mondottam, meg fogjuk valósítani a Románia és Ma­gyarország közötti vámuniót, és eltöröljük az útlevélkényszert. Elég legyen az álszenteskedésből s a kínai falakból! A népek rendeltetése nem az, hogy egymást gyilkolják, hanem hogy boldog nyugalomban együtt éljenek. Világgá hirdetem és hirdessétek ti is! A nagy csoda megtörtént, a román és a magyar nép kibékült!” Mindezeket akkor, amikor 1945 júniusában visszaállítják az útlevélkényszert, októbertől pedig külön kiutazási vízumot kell kérni, és megkezdik az 1940 előtt működő román–magyar átkelőhelyek bezárását.

Határkérdés
Kurkóék, bízva Petru Groza vámuniós, közép-európai konföderációs terveiben, a határok légiesítésében, elismerik a románság történelmi jogát Erdély fölött. Az MNSZ 100-as bizottsága, az MNSZ vezetői a kompromisszumok kötésében már 1945. november 15–18. között arra kényszerülnek, hogy a Marosvásárhelyen tartott gyűlésükön a kommunisták által összeállított határozatszöveget aláírják. Ezzel az MNSZ vezetői akarva-akaratlan Erdély Ro­mániához való csatolása mellett foglalnak állást. E kérdés kutatója, Lipcsey Ildikó szerint már csak annyit tehetnek, hogy leszögezik: „Erdély hovatartozásának kérdésében az MNSZ nem illetékes dönteni, az a két ország közötti megállapodás ügye, a nagyhatalmi döntések függvénye.” A béketárgyalások előtt pedig úgy nyilatkoznak, hogy az erdélyi magyarság, egész Erdély népe megosztottság nélkül, együtt akar élni. Bányai László az MNSZ vezetőinek álláspontját (is) tükrözve erről azt állítja, hogy „a Népi Szövetségnek reálpoliti­kát kell folytatnia, alkalmazkodnia kell az adott helyzethez, ha helyesen akarja ellátni a magyarság érdekvédelmét”. Egyértelmű: az MNSZ nem áll ki az igazságos etnikai határok követelése mellett azért, hogy a békeszerződéskor vegyék figyelembe az erdélyi magyarság érdekeit is. Több erdélyi és magyarországi politikus, köztük Márton Áron erdélyi püspök is, úgy gondolja, az erdélyi magyar kérdés megoldásában az MNSZ vezetősége behódolt Groza elképzeléseinek, amelynek hátterében természetesen a román célok húzódnak.
Amíg a román politikai vezetés már 1945. március 13-tól kezdve tudatosan készül Észak-Erdély megtartására, addig a magyar politikai vezetés a határmódosításokkal kapcsolatos első lépést csak 1946 áprilisában teszi meg. Gyöngyösi János magyar külügyminiszter ekkor kéri fel Jakabffy Imrét, hogy fogalmazzon meg egy területi módosítási tervet, így készül el egy 22 000 km2-es területet követelő tervezet. A béke-előkészítés szakértői – Teleki Géza és Rónai András – úgy vélik, hogy a magyar kormánynak nincs joga lemondani semmilyen magyar területről, mert ha erőszakkal veszik el tőle, akkor egy kedvező történelmi helyzetben ismét vissza lehet szerezni. Hasonló elképzelése van Márton Áronnak is.
Később még készülnek 4–10–18–20 ezer négyzetkilométeres területre vonatkozó tervek. Kezdetben még Sztálin sem ellenzi, hogy a magyarok a békekonferencián felvessék a román–magyar határmódosítással kapcsolatos igényt. Időközben eredménytelen román–magyar kétoldalú egyezkedésekre is sor kerül. 1945 januárjában azonban Sztálin a román kommunistáknak ígéretet tesz Észak-Erdély Romániához csatolására, feltételként szabja meg, hogy Romániában minél hamarabb kommunista befolyású kormányt alakítsanak.
Ilyen előzmények után a párizsi békeszer­ző­désben 1947. február 10-én Észak-Erdélyt Ro­mániának adják. Bár a trianoni szerződést aláíró nagyhatalmak gondolnak egy igazságosabb etnikai határ kialakítására is, de kénytelenek engedni a Szovjetunió nyomásának, és beleegyeznek az 1920-as határok visszaállításába. Egy olyan területet adnak Romániának, ahol a román népesség a lakosság kisebb részét alkotja. Amíg Tria­nonban (1920-ban) az 53,8 százalékarányú románság megkapja Kelet-Ma­gya­r­or­szágot, addig az ennél jóval nagyobb arányban magyar többségű észak-erdélyi magyar­ság nem maradhat az anyaországnál akkor, amikor erre történeti és etnikai alapon is jogosult.
Az 1947-es párizsi békeszerződés után a romániai magyar népcsoport életében teljes fordulat állt be, a román vezetés következetesen hozzáfog Erdély évszázados intézményrendszerének szétveréséhez, a nagy magyar városok etnikai arányainak megváltoztatásához, a magyar kultúra elsorvasztásához.

(folytatjuk)