Király László költészetének egyik alaptörekvését egy kritikámban nemrég az egyszerűség kihívásában próbáltam meghatározni. Köztudott, az egyszerűség mint stiláris sajátosság nyomon követhető 19. századi irodalmunkban, de a 20. századi újító mozgalmak s a modernség egy-egy nagy alakja is pályája valamely szakaszában hitet tett mellette, s esküdött eme stiláris jegyre.
Egykor, pályája elején Kassák Lajost idézte ilyen értelemben Király: „A művészi kifejezés egyszerűsége az alkotó szellem egyik legnehezebben megoldható problémája, s amennyiben sikerül megoldania, a legnagyobb erénye. Persze, az egyszerűség nem téveszthető össze az érdektelen szürkeséggel, a hétköznapok felületességével, az igénytelenséggel és fantáziátlansággal.”
E művészi törekvésre való utalást azért tartottam fontosnak kiemelni, mivel Király verseit olvasva igazoltnak látszik, hogy bizonyos esetekben az egyszerűség valóban alkalmas lehet az ő költői személyisége gazdag képletének, illetve kedélyállapota változásainak kifejezésére. Az élő, beszélt nyelvhez közeli, illetve a népköltészet stílusmintáit, motívumait és fordulatait követő nyelvi változatra építve megszólaltatható a világgal és a történelmi balsorssal harcban álló, ugyanakkor önmaga lelki békéjét szomjazó ember...
A magyar avantgárd nagy alakját bemutató Király-esszé különben egy sorozat egyik darabja, amelyet a költő 1971-től 1974-ig közölt az Utunk című kolozsvári irodalmi lap +1-nek elkeresztelt „iskolaoldalán”, mondhatni egy, az olvasóval közös szellemi kalandot folytatott hétről hétre, amelyben bizonyára nemcsak diákolvasók vettek részt, de elsősorban rájuk számítva írta Bóják címmel ma is figyelmet érdemlő sorozatát.* Ebből Baudelaire-ről, Whitmanről, a francia szimbolistákról s majd minden számottevő 20. századi költői kezdeményezésről és törekvésről olyan ismeretet szerezhetett az érdeklődő olvasó akkor, amelyet a szerző élményszerűen közvetített, merthogy – amint a rovatot indító bevezetőben írta – kötetlenül kívánt beszélgetni a költészetről. (Utunk, 1971. január 8.) Mintegy másfél évtizeddel később, visszapillantva erre az egyéni szellemi kalandra, az ajándékozás örömét tartotta a maga részéről a legfontosabbnak, azt, hogy minden felfedezését megoszthatta a lap olvasóival. (Utunk Évkönyv, 1986, Kolozsvár, 143.) S közben költőként ő maga is – teszem hozzá – bizonyára saját művészi gyakorlatának sok kérdését tisztázhatta egy-egy, a modern irodalom (költészet) tengerén fontos helyet megjelölő „bója” elkészítése és elhelyezése során...
Minden utazás, illetve felfedezés és kaland által gyarapodik a felfedező. S minthogy a felfedező esetünkben alkotó, ez a gyarapodás életművében is jól észlelhető, Király mintegy fél évszázadot átfogó költészetében ugyanis megtalálható a 20. század majd minden lírai kalandjának nyoma és érintettsége. Ezért is érdemesnek tartottam felidézni a költő és elbeszélő Király Lászlónak a modern költészet birodalmában tett egykori szellemi felfedező útjait, akit különben – stílszerűen szólva, ahogy ő tette egykor az olvasótól való elköszönésként hétről hétre – kiváló tisztelettel illik köszöntenünk hetvenedik születése napján.
* Újraközölve olvasható az 1986. évi Utunk Évkönyvben (143–270.), illetve önálló kötetként – Kalandozás a modern költészet tájain alcímmel –, amelyet az Erdélyi Híradó Kiadó (Kolozsvár) jelentetett meg 2008-ban.
