Új múzeum mutatja be Berlinben a volt NDK mindennapjait, az állandó kiállítás az állampárti célokat és elvárásokat állítja szembe a keletnémet diktatúrában élt ember vágyaival és lehetőségeivel.
Az újraegyesült Németország keleti részén, az 1990. október 3-án életbe lépett egyesítési szerződéssel megszűnt NDK területén háromszor annyi háztartási hulladék keletkezett, mint nyugaton, az NSZK-ban. Nyugaton fejenként átlagosan 400 kilogramm szemetet termeltek, a keletnémetek pedig fejenként 1,2 tonna holmit dobtak ki. A különbség oka az volt, hogy az emberek meg akartak szabadulni a rendszerváltás és az újraegyesítés előtti korszak tárgyi maradványaitól – mondta Jürgen Reiche igazgató az új múzeum bemutatóján.
Ezt a leselejtezett mindennapi kultúrát mutatja be a korszak életvilágával foglalkozó első állami fenntartású múzeum, amelyet a német főváros egyik leghíresebb negyedében, a kelet-berlini Prenzlauer Bergben álló régi sörfőzdében működő kulturális központban, a Kulturbrauereiban rendeztek be. A keletnémet múlttal több magánmúzeum foglalkozik, köztük a berlini NDK-múzeum, ezek azonban jellemzően fekete-fehérben ábrázolják a történelmet, a diktatúrát és áldozatait mutatják be vagy „retró múzeumok”, ahol főleg a fogyasztás kultúrájáról, például a Trabantról és a Praktica fényképezőgépről van szó.
Az új múzeum ennél többre vállalkozik, 600 négyzetméteren 800 tárggyal és 200 dokumentummal, köztük többórányi archív filmfelvétellel mutatja be a propagandát és a mindennapok valóságát, az elnyomó-alávetett viszony mellett az erőszak és az integráció, az ellenőrzés és a bensőségesség vagy éppen a rendszerhűség és az ellenzékiség viszonyrendszerében ábrázolja az 1989-ben letűnt kor világát.
A kiállítás egyszerű ellentétpárokra épül. Egy hatalmas tablón egy gyár kerítése látható például, rajta egy transzparenssel, amelynek szövege szerint „a munkahelyem a csataterem, ahol a békéért harcolok”, mellette pedig számos fénykép gyárak elhanyagolt, lepusztult öltözőiről, ahol magukba roskadva cigarettáznak fáradt munkások.
A hiánygazdaság működését egyebek között a „dollárboltok” – a valutával rendelkező kiváltságosokat kiszolgáló Intershop-hálózat – és az egyszerű ABC-k kínálatának egymás mellé helyezésével mutatják be, a lakótelepek elterjedését és a szűnni nem akaró lakásínséget pedig a hárommilliomodik házgyári lakás átadását hirdető plakátokkal és egy rostocki tüntetésen készült fényképsorozattal. A belvárosi házak pusztulása miatt tiltakozók transzparensén az áll: „ahol lerobbannak az épületek, ott az emberek is lerobbannak”.
A Történelem Háza Közhasznú Alapítvány (Stiftung Haus der Geschichte – HGD) berlini állandó kiállításáról a Trabant sem maradhatott ki. Az autó egy balatoni nyaralásról származó fényképről készült hatalmas poszter előtt áll, rajta tetősátorral, amelyben műszálas takarókat és magyar gyártmányú Palma gumimatracokat helyeztek el (felvételünk). Mellette viszont rögtön egy keletnémet rendőrőrs szobáját rendezték be, az asztalon Erika írógéppel.
A propaganda és a valóság viszonyát, a pártállami és a személyes elvárások közötti feszültséget a legérzékletesebben talán az a tabló mutatja be, amelyen egy nagy felirat hirdeti, hogy a keletnémet állampolgár célja „szocialistaként dolgozni, tanulni és élni”, alatta pedig kisiskolások fogalmazásai állnak 1988-ból arról, hogy miként képzelik el az életüket 2000-ben. Az írások akár 2013-ban is készülhettek volna, szinte mindegyik gyerek vágyai között ott van a magas fizetés, a családi ház és az autó, egy kislány pedig azt írta, hogy a férje bankigazgató lesz.
