Székely esküvő
– Az esküvőről még annyit, hogy akkoriban jó népi zenekara volt Bélafalvának, nem is egy. Mind székelyek. Nálunk cigány a faluban egyáltalán nem lakik ma sem, más nemzetiségű is csak három, két román és egy ukrán. Gyermekkoromban, emlékszem, amikor az utolsó Góga kihalt, oda többet cigány nem költözött. A zenészek pedig fantasztikus családokhoz tartoztak, ma is van köztük, aki cimbalmozik vagy hegedül, de akkor még többen éltek. A Hammelok pél­dául vagy a Györgyök nagyon jó érzékkel muzsikáltak. És ott volt Bíró Karcsi, aki bal kézzel hegedült. A szüleiktől tanulhatták, mert hozzánk tanító zenész nem járt. Abban az időben nagyon híresek voltak, bálokon, lakodalomban zenéltek. Nekem kedvencem a népi zenekar, el sem tudtam volna másképp képzelni az esküvőm, csak velük. Énekeltek is, nem kellett külön énekest hívni, remek hangjuk volt. Az ételeket, persze, nem vendéglőben fo­gyasztottuk, mint ma, mikor mindent készen kapunk, hanem három nappal korábban levágtuk a háromszáz kilós bikát, a kétszáz kilós disznót, s hat fehérnép nekiesett, és csinálta a feltűrt húsokat, a töltött káposztát, a bécsi szeletet és egyebet. Fagyasztani nem tudtunk még, úgy is volt, hogy a kútba eresztették le a vízszintig a húst, hogy ott hidegben álljon. A bort, emlékszem, nagyon nehezen lehetett beszerezni, tartálykocsikkal jártak keresztül a megyén, ki kellett menni Ojtozba, ott szekérrel megálltunk, jött a ko­csi, és korsókba töltöttünk kétszáz-háromszáz litert. Ki fizette? Egyértelmű, hogy a szüleim is beszálltak, nekem nem lett volna még annyi. Ugye, a sok járkálás, az iskola nekem a pénzemet ellegette. De a gyűrűt én vettem, s próbáltam azért félretenni, ne kell­jen mindent a szü­leimnek állni. Ma is igyekeznek a fiatalok pótolni, bár van, aki min­dent a szüleitől vár el.
Hogy megtérült-e a kiadás? A mai állapotokhoz képest szerintem sokkal jobban megtérült akkor. Mert ugye, ma ha száz ember után ki kell adni negyvenmilliót vagy ötvenötöt (4000 vagy 5500 új lej) csak az étkeztetésre, az elég sok. Akkor nem kellett fizetni, ha megvolt a borjúd, a disznód, a kenyered, az étkezést a család ki tudta állni. A borok és a pálinka – szeszt lehetett kapni, abból ve­gyítették – megvolt. Nem hűsítős-pezsgős világot éltünk, mint ma, hogy elvárják, az is legyen. Ott volt a jó friss polyáni borvíz, arra pénzt kiadni nem kellett. A vendégek persze visszajárnak egy­máshoz ma is, eljöttek, akiknél mi is voltunk. Ajándékot szépen kaptunk. Meny­asszonytánckor is külön pénzt ad, aki táncoltatja, öt-tíz lejt, százat ritkán. Abban különbözött, hogy akkoriban kikiáltották, és ha ügyes volt a vőfély, és az első két asztalhoz olyanokat ültetett, akik többet adtak, akkor az másokra is hatással volt. Rátettek még egy kicsit, mert né, elől mennyit adtak. Egy lakodalomban több megmaradt, mint amennyi kiadásunk volt. Ak­koriban családonként hét-nyolcszáz lejt ad­tak, az ezer már soknak számított. Harminc év elmúlt, nem emlékszem pontosan.
Na de én ahogy ’79-ben megesküdtem, rögtön ’80-ban nekiláttam építeni a nagy­szüleim jóvoltából, akik megengedték, hogy a házuk mellé, azzal egybe felhúzzam a magamét, átalakítsak egy konyhát szobács­kává és fürdőszobát szereljek be, kamrát építsek magamnak. Mikor megvolt az át­alakítás, és a tető is felment, amikor a fürdőkádat is betettük, még semmi gond nem volt.  De mikor a vécékagylót melléállítottam, sokan azt mondták: milyen dolog ez, nem tudnak kijárni? Két lépésre a konyhaasztaltól vécéznek? Az embert még egy kicsit megszólták ezért. Én evvel nem törődtem, örvendtem, hogy kicsempézhe­tem a konyhát és a  fürdőszobát, mert én városi lányt hoztam, aki elvárta, hogy ezek legyenek meg. 

Városi leány falun
– Hogy mihez kezd egy városi leány Béla­falván? Hát ez lett a válásunk oka, hogy nem csinált semmit. Nem volt hozzászokva, és amit tett, abban nem volt köszönet. Hiába mondtam, veszek csirkét – meg­vet­tem, nem tudta rendezni. Fogalma sem volt, hogyan kell. Kértem, akkor tartsunk disznót. Kér­tem, segíts mamának, nagymamámnak, vigyed hátra, öntsd bé a vályúba. De ő fél a disznótól. Na, a nyulakat még szerette, de beadta a vizes herét nekik, és megdöglöttek. Nagytata behozta ugye, a kasba, ő látta, hogy tata onnan adott, de nem a vizeset, hanem szárazat. Ezt már nem figyelte meg. Na akkor, hogy ő akar jönni dolgozni. Én nem nagyon egyeztem bele, azt mondtam, ma­radjon még egy évecskét, hátha… A nagymama? Ő sokat próbált vele foglalkozni, csak nem volt neki még az agya odaérve, hogy az ilyeneket meghallgassa. És ami nagy baj: rengeteg pletykához jutott hozza falun, ami nem a pozitív irányba vitte el az életét. Olyan barátnőkhöz és szomszédokhoz járt át, akik a szó szoros értelmében heccelték. Miért megyen Béla –  én – táncolni? S hogy Béla az esti líceumban ki tudja, mit csinál. S Béla mért késik ismét? S jobb, ha te is mész dolgozni! Addig ették az agyát, hogy beleegyeztem, és beállt a csavargyárba dolgozni. Hogy gyerek volt még 17 évesen? Persze. Én azt akartam, gyere­ket elvenni, akit majd én nevelek úgy, hogy meg tudjuk érteni egymást. Hogy minden biztosan jó legyen. Ezt szerettem volna. De a sok minden, amivel tömték a fejét, míg nem voltam honn, máshoz vezetett. Sokat hiányoztam, csak éjszaka voltunk együtt, sokáig akkor sem. No, ő szeretne munkába járni! Babika, jobb, ha lenyomod a feneked, és itthon teszel ezt-azt. Nem kell nagy dolgot tégy, de legyen értelme. Akkoriban meséltem a kollégáknak: gyerekek, mit szóltok hozzá, olyan feleséget vettem, aki azt mondta: ő reggel teát ad levesételnek, délre zsíros kenyeret száraz ételnek – ilyen ebédet a férjének. A baj az volt, hogy nem nagyon tudott főzni sem, hajlama sem igen volt hozzá. Nagymamám megcsinálta he­lyette, de ő nem volt hálás érte, nem próbált segíteni rajtuk. Idősek voltak, elvárták volna, hogy ott az udvaron tegyen valamit. Kiszedje a veteményből a gyomot, vagy felszedje a hullott gyümölcsöt. Ehhez nem kellett érteni, csak jóérzés kellett volna hozzá, s ebből a városi leányból sajnos, hiányzott. Én próbáltam szép szóval rávenni, de nem lehetett.

Munkásnők, asszonyok
– S akkor belépett a gyárba, és még rosz-szabb lett a helyzet. Mert olyan társaságba és ba­rátnők közé került az anya-részlegen, hogy az már szinte bírhatatlan volt, amit elkezdett tenni. Például munkából jövet nem ment haza, hanem beült a cukrászdába a barátnőkkel. Előre még csak tésztát ettek, utána rá is gyújtott. Én soha életemben nem szivaroztam. Mihelyt hazaértem, megéreztem rajta. Ugye, én estig líceumba jártam, ő vonattal haza kellett volna térjen a délelőtti munkából, de mikor én este kilenckor megjöttem, ő azelőtt egy órával ért haza a busszal. Nagymama mondta, Babi csak most jött haza. Hol voltál? A barátnői mind idősebbek voltak, és a két legjobb abban az évben el is vált a férjé­től. Egy szentkatolnai és egy kővári. Mond­tam neki: Babi, mi is így járunk, ha nem húzod meg magad! De azok csak vitték, vitték! S akkor kisütötte, ne üljünk falun, köl­tözzünk blokkba. Mivel táncoltam, és esti líceumba is jártam, az igazgatóság belátta, hogy nem győzhetem a tanulást és a munkát, s adtak egy kétszobás lakást. Tehát mire befejeztem otthon szépen a lakást, új bútort vettem belé – mert ő felkészületlen volt, egy bőrönddel hoztam el feleségül, amiért nem nehezteltem –, mindent ott kellett hagyni. Persze, nem evvel volt baj, hanem avval, hogy nem lehetett korlátozni. Tehát a tömbház! Be kellett bútorozni. Nem vettem újat, egy ismerős költözött el, azt átvettük, szépen mutatott. Bepakoltuk, be is költöztünk a blokkba. Azt gondoltam, itt biztosan jóra fordul minden. Megterhesedett szeptemberben vagy októberben, és nagyon nehezen bírta. Akkor itt­hon maradsz, mondtam, és kivettem a gyárból. Nem volt ideje képezni magát. Bekerült 1980-ban, hat hónap után terhes lett, és az első hónapban ki kellett vegyem, mert nem bírta jól. Jó, otthon maradsz, kész, ne búsulj, én mindent intézek, megleszünk! Na, de mentem haza, s nincs étel. Vagy ő sem volt honn! Én ugye fáradtan, idegesen, s elcsattant a pofon. Mondom, ha nem változtatsz, baj lesz! Hívtam a szü­leit, jöjjenek el szilveszterre. S nem jöttek. Akkor még mérgesebb lettem, mert úgy volt, eljönnek, nézzék meg, hogy élünk, és egy ki­csit beszéljenek a gyermekükkel. Ehelyett levelet írtak neki, és arra biztatták: szedjed magadat, és gyere haza! Panaszkodott nekik. Mert ő nem bírta a blokkot sem, túl unalmas volt. A városban megint új társaság kellett volna, s nem voltak még meg a kapcsolatok. A két barátnő be-bejárt hozzá, de kitiltottam őket, mert már elváltak. Éreztem ugyanis, ha így halad, ebből baj lesz.

Farsangfarki bál
– Végül azt ajánlottam: ha haza akarsz menni, várd meg, előbb februárban a disznót vágjuk le, s utána hazamehetsz. Négy és fél hónapos terhesen. De ő csak egy hónapocs­kára vagy két hétre szeretne hazamenni, hogy a szüleivel lehessen egy kicsit, s jön vissza. Tehát nem volt különösebben rossz a viszonyunk. Ahogy fiatal házasok közt lenni szokott. Én rengeteget dolgoztam, fáradt voltam, időm sem volt, hogy utána leskelődjem. De mondtak rá ilyent-olyant. Ültettek volna? Vagy egy része igaz lett volna? Én elhiszem, hogy részben megfe­lelt a valóságnak, de azt is, hogy ő rendes volt. Viszont meggyőződtem, sok mindenben túllépte a határokat. Február hetedikén mozdult meg a kislányom nála. Ő hétfőn, 9-én reggel szeretne elutazni. Jól van, Babika – és elkísértem ki a buszmegállóba. Két-három hetet marad. S otthonról táviratot küldött: „dragul meu soţ, am ajuns sănătoasă acasă” (kedves férjem, szeren­csésen, jó egészségben érkeztem haza). Ugye, csak románul lehetett táviratozni. Szóval ilyen hangnemben írt. Én örvendtem, s egyszer telefonon beszélgettünk. A faluban volt egy telefon, onnan fel tudtam hívni, Urikányban a tömbházukban egy szomszédnál szintén volt, és  beszélgethettünk. Nem volt semmi harag köztünk.
Hogy szerettem-e? Én nagyon. Nagyon szép volt… Eszembe sem jutott, hogy eltelik a február, s ő a bálra nem ér haza. Én febru­ár 28-án farsangfarki bálra hazamentem Bé­lafalvára, s gondoltam, este hétkor várom az állomáson, mert megegyeztünk, megyünk a bálba szombat este. Megjött a vonat – s ő nem száll le! Felfutottam a  vonattól a bélafalvi központig, s ott egy nagy rönkszállító kocsi jött Esztelnekről lefelé. Intettem nagy kegyetlenül, s az megállt. Mit akarsz, Béla? Vigyen bé Kézdivásárhelyre. A törvényszék előtt leszálltam, de akkor már eldöntöttem, hogy én úgy, ahogy vagyok, megyek a Zsil-völgyébe. Pénz se volt nálam, semmi sem. Felültem a vonatra Brassóban, valami diákok ültek egy kupéban, mondtam, a felső csomagtartóra felfekszem, rakjátok elémbe a cókmókotokat, ha jön a kalauz, ne lásson meg, mert se pénzem, se jegyem. Na, én ott utaztam. Mondtam, Piski előtt  költsetek fel, fel is költöttek. És alkalmival – megmondtam, pénzem nincs – bevittek Petrozsényig, onnan Urikányig. Reggel nyolc órakor benn voltam a házukban.

(folytatjuk)